Jassó Judit: A robotmenyasszony

– Már vártuk, uram. – Az egész intézményben a recepción dolgoztak a legcsinosabb nők. Amíg alkalmi kísérője, akit névtáblája szerint Margaux-nak hívtak, kilépett mellé, Moebius Valerion fölnézett és kis híján beleszédült az impozáns látványba.

Ötvenemeletnyi színtiszta technológia, ameddig a szem ellátott. A dizájn minimalista volt, de a tervezők olyan ügyes megoldásokkal dolgoztak, mintha a Möbius-szalagot hívták volna életre. Moebius mosolygott a kísérletező kedv nagyvonalú megnyilvánulásán és Margaux-ot követve lezser mozdulatokkal lépett a liftbe. Varázslatos illatot érzett.

– Vanília, tubarózsa, narancsvirág – mondta Moebius és mosolygott.

A recepciós elnézett mellette. Munkaköri leírásuk nyilván tartalmazta, hogy ha négyszemközt maradnak a vendéggel, a szemkontaktus felvétele tilos. Átlátszónak kellett maradniuk.

– Parancsol, uram?

– Ó, semmiség. – Moebius elterelte figyelmét a szoláris légfűtéssel. Még mindig hajlamos volt abba a hibába esni, hogy társalgást kezdeményezzen. A légfűtés gondolata legalább visszairányította arra a mechanikus pályára, ahonnan sosem volt érdemes túl messzire merészkedni.

A harmincadik emeleten kiszálltak. Margaux ID-kártyájával összesen tizenkét ajtón mentek keresztül.

A számok megnyugtatnak, gondolta Moebius.

– Uram, ő itt Hexma. – A szárnyas ajtó kitárult és a robot abban a pillanatban Moebius-ra emelte a tekintetét. Elképesztően szép alkotás volt. A szája elnyílt, mint egy valóban csodálkozó emberé, közben feléjük fordult és karját a levegőbe emelve üdvözölte a látogatókat.

– Hát itt vagy! – Moebius elképedt a hangjára. Hexma minden képzeletét felülmúlta, de hát ez volt a cél. Az emberiség megmaradt része az ilyen típusú találkozásokért dolgozott. Bár emberi kéz alkotta tetőtől a talpáig, a robotból sajátos energia áradt. Megölelték egymást. Moebius látta a szeme sarkából, hogy a recepciós elmosolyodik és lehajtja a fejét. Különben fegyelmezetten állt mellettük, akár egy néma tanú.

Visszatértek a földszintre, és a szükséges adatcserék elvégzése után hazaindultak. Mintha nem egy tervezőközpontból, hanem egy szállodából léptek volna ki. Az ügyintézők – mindegyik nő – sok boldogságot kívántak nekik, és az utcán is csupa elismerő pillantást kaptak. Nem volt szükség nagyobb diszkrécióra, az emberek mindenütt, az üzleti negyedektől kezdve, ahol a technológiai központok álltak, egészen a szórakozóhelyekig, fegyelmezetten viselkedtek. Elemi érdekük volt, hogy ne keltsenek feltűnést.

A sofőr a járda mellé gördült, majd kipattant és a háta mögötti ülés ajtaján a limuzinba segítette Hexmát.

– Köszönöm – mondta a robot és halk surrogás kíséretében leült.

– Hova megyünk? – kérdezte néhány perccel később. Moebius és a sofőr egymásra nézett.

– A tengerhez – mondta Moebius. Az orrában még ott volt a recepciós illata, és a teste a selyem és a valódi női bőr tapintásának érzetével küzdött. Az értelme megpróbálta meggyőzni őt arról, hogy nincs különbség, de a szíve mást súgott. A szív mindig az ész ellen szervezkedik, mondta az apja Moebius-nak évekkel ezelőtt. Ne engedj neki, fiam. A ráció többet ér és nem kockáztathatod azt, amit eddig elértünk. Ez a te érdeked is.

Moebius mindig heringet vacsorázott. Addig Hexma a konyha előtti erkélyen, a kitárt ablakok előtt állt és a vizet nézte.

– Milyen szép – mondta, és Moebius-nak olyan érzése támadt, mintha csak egy matematikai példa eredményét vezette volna le magában, és nem a látványból szűrte ki az élményt.

– Miért szép? – kérdezte Moebius. – Meg tudod mondani?

Hexma feléje fordult.

– Te meg tudod mondani? A szépséget mindig más teszi. Megszokás, egyszerűsége, vagy, csak megtaláljuk a hozzáillő hangulatot.

– Milyen színeket látsz?

Hexma hallgatott, mint aki bosszankodik a kérdésen.

– A színeket az emberihez képest ezerszeres felbontásban érzékelem.

– A szépség több mint szín. – Moebius eltakarította a vacsora romjait. Nem tartott bejárónőt, mert az anyja jutott róluk eszébe, akit ötéves korában vesztett el. Kilépett az erkélyre, és hátulról átölelte Hexmát. A test puha volt, akár a szilikon. A haját eredeti szőke tincsekből varrták, készítői nyilván a feketepiacon szerezték be, ahol sok igazi nő jutott ilyen módon némi készpénzhez.

– Megyek és lefürdöm – mondta Moebius, de Hexma szorosan átölelte. Moebius-nak eszébe jutott az első szexuális élménye egy robottal, és ha engedi, akkor páni félelem keríti hatalmába. Ehelyett hagyta, hogy csupa színes-szagos képzet váltsa egymást a fejében, mintha egy óriási, háromdimenziós magazint lapozgatna. Narancsvirág és igéző szőkeség, ruhák, melyek nem takarnak semmit. Meztelen szépségek a parton, távcső-közelségben.

Hexma lelökte őt egy székre és az ölébe ült. Határtalanul puha volt, amilyen egy robotmenyasszony lehet. Most már feleség, akiről milliomos fiúk százai álmodoznak kamaszkoruktól kezdve. Sötét, holdnélküli éjszaka volt. Fényt csak a sirályok jelentettek, ahogy fehérezüsten megvillantak fölöttük. Moebius saját régi, buta elképzeléseire gondolt, minek egy robotnak ruha, ha igazából nem is meztelen, én egy igazi nőt fogok szerezni magamnak, bármibe is kerül. Egész éjszaka, fáradhatatlanul szeretkeztek.

*

– Gyönyörű teremtés – mondta Max Valerion. Moebius felnevetett.

– Te sem tervezhettél volna szebbet, igaz?

Max hátradőlt és a fiát nézte.

– Egyszer még hálás leszel a sorsnak.

– Az emberiség talán igen.

Jókedvük volt. Max mindenkinél jobban szerette a fiát, és keveset foglalkozott a múlttal, hogy a munkája miatt olyan fiatalon elveszítette a feleségét. Állítólag öngyilkos lett, de a boncolás egy sor olyan egészségügyi problémát tárt föl, amely közül bármely lehetett végzetes. A fia vele maradt, és Max, a kor egy tekintélyes kutatója benne látta élete nagy alkotását.

– Ismered a meglátásomat. A jövőnek dolgozunk, de a jelennek élünk. – Max koccintásra emelet poharát. Haja ezüstfehér volt, mint a sirályok tolla. Moebius elkomorult. Minden éjjel látta a sirályokat. Izgatottan verdestek szárnyukkal az erkélyük fölött. Hexma talán észre sem vette, az erős koncentrációs képesség a robotlét velejárója. Ha egyszer belekezdenek valamibe, azt véghez is viszik. Kell, hogy ilyenek legyenek. Ők az emberiség megmentői.

– Úgy érzem magam a saját házamban, mintha vakáción lennék. – Moebius jókedve halványabban, de visszatért. Ittak és az erkélyen nevetgélő nőket nézték. Hexma csodálatosan festett hófehér ruhájában, és Max barátnője is jól nézett ki a korához képest. Később, az asztalnál Moebius alaposan szemügyre vette őt. Az anyját akarta látni, aki épp ennyi idős lenne, ha élne. Helia napbarnított bőrén átütöttek a kéklő erek, a kézfején, a térdhajlatában, s ha fürdőruhában volt, a combján is láthatóvá vált a seprűvéna. De élt. Energikus, zabolázhatatlan teremtés volt, okos és mindig jókedvű. Viszont csámcsogva evett és nem szégyellt böfögni mások előtt.

– Hogy tetszik a házasélet, fiatalok? – Moebius a nőre gondolt, aki reggel és este a házuk előtt futott el. Igazi szőke haja volt és integetett, ha meglátta őt. Ha Hexmával együtt voltak, csak odanézett. Néha egy hatodik érzék jelezte, hogy hamarosan megjelenik. Ilyenkor gyomorszorító érzés tört rá. Moebius után Hexma is engedelmesen válaszolt, és társalgóprogramja szerint ő is föltett egy kérdést.

Néhány nappal később az ismeretlen, szőke nőt, a tengerparti dzsoggolót a házukban találta. Moebius szíve hatalmasakat vert a dupla izgalomtól. Kiderült, hogy a nő robotpszichológus, és azért kereste fel őket, mert Hexma egysége problémákat jelzett a központ felé. Moebius először fel akarta hívni az apját, de tudta, hogy Max ideges lesz, és akkor hajlamos olyat tenni, amit később megbán.

– Nem kell bevinni a központba, ha van egy szerelőszoba a házban. – A nőt Oliviának hívták, és a bőrének sós kipárolgása annyi mindenre emlékeztette Moebius-t.

– Természetesen. Erre jöjjön! – Ez volt az a helyzet, amikor elkelt volna egy ügyes kezű személyzet. Jobb híján két oldalról az alagsorba támogatták Hexmát, aki szorult helyzetében idegesen tátogott és a szokott mozdulatokkal kapaszkodott a férjébe.

– Eszméletlenül erős a szorítása – mondta Moebius, miután a robotot egy arra alkalmas székbe helyezték és elektródákat kapcsoltak a testére. Olivia nem hallotta, amit mondott, vagy elengedte a füle mellett. Ez utóbbi volt a valószínűbb, mert homlokát ráncolva láthatóan erősen koncentrált.

– Ellenőriznem kell néhány beállítást. – Közben megmutatta az engedélyét és elmondta, hogy home office-t működtet a házában, ami nagyjából kétszáz méterrel arrébb állt.

– Nem tudtam, hogy egy robotpszichológus egyben műszaki zseni. – Moebius oldottságot színlelt. – Azt hittem, csak a szoftverrel foglalkoznak.

– A hardver rendben van – mondta Olivia. – Viszont, ami a többit illeti, attól tartok, a feleségének terápiára lesz szüksége. Az érzelmei alulvezéreltek. Mintha sokkot kapott volna.

Moebius azt hitte, nem jól hall.

– Nem pusztán a gyári beállítások számítanak. Ha ez így lenne, akkor a mi szakmánk nem létezne. – Oliviának gyönyörű mosolya volt és még okosabbnak tűnt tőle. – Nem bánja, ha még ma hozzálátunk?

– Itt? – Moebius-nak sok volt ennyi egy napra. – Hát persze. Fönt leszek a hallban.

Csigalassúsággal teltek a percek. Moebius folyton az óráját nézte, és amikor elege lett belőle, a partra ment futni. Végig azon gondolkodott, ami most a tudta nélkül zajlik. A feleségét egy vadidegenre bízta. Kedve lett volna felhívni az apját.

Futás után lezuhanyozott és megborotválkozott. Miután átöltözött, a hallban Olivia várta.

– Hexmának nyugalomra van szüksége. A hálószobában helyeztem el, és betápláltam néhány stimuláló parancsot, ami szinten tartja. Holnap eljövök és ellenőrzöm az adatait. – Moebius nem hagyta, hogy Olivia kisétáljon az ajtón.

– Töltse velem az éjszakát. – Olivia szemében fehérezüst szürkület tükröződött.

*

Egy hónappal később, szombat délután Max Valerion feldúltan sétált föl és alá fia nappalijában.

– Fel nem foghatom! Mit műveltél azzal a szerencsétlennel?

Moebius leszegett állal nézte apját. Végső soron igaza volt, Hexma romló állapotáért felelősséggel tartozott. A napszemüveg alatt megrebbent a tekintete. Akár egy vadállaté, amely még latolgatja, megéri-e a támadásért az életével fizetni.

– Azt is tudod, hogy az ügyed miatt elvehetik a vagyonunkat! Mindent, amit eddig kerestem. Most elmondod nekem, hogyan jutottunk idáig. – Max leült és pirulákat vett elő a zsebéből. Moebius szomorúan és idegesen nézte. Türelmetlenül várta, hogy Olivia megérkezzen.

– Hexmának segítségre volt szüksége, apa. – Tudta, hogy reménytelen a téma hatékony elterelése, de talán egyetlen mondat még nem hergeli az egekig Max-et.

– A robotpszichológusok igazi bajkeverők! Hiszen nők! – Max levágta magát a kanapéra és kivörösödött fejjel kiabált. – Mit gondolsz, miért hoztuk létre ezt a képzést évtizedekkel ezelőtt? Megmondom neked! Azért, hogy lekössük azt a rengeteg kékharisnyát! Hiszen véletlenül születtek! Nem lett volna szabad, hogy ennyi lánygyerek lássa meg a napvilágot! A nők megbízhatatlanok! Beláthatatlan hatással vannak a férfiakra! Ha ezt az Oliviát teherbe ejted, esküszöm, hogy a két kezemmel fojtalak meg. – Az utolsó szavakat sziszegve szűrte fogai közt.

– Mégis, mit kellett volna tennem? A sorsára hagynom Hexmát? – Moebius leült az apja mellé és homlokára tolta napszemüvegét. – A központ mindenről értesül. Így legalább látták, hogy rajta vagyunk az ügyön.

– Nem értelek téged, fiam. – Max összetörten nézett rá. – Mindent megadtam neked. Jó nevelésben részesültél, és többször lehetővé tettem számodra, hogy elutazz azokra a helyekre, és kiszórakozd magad. – A férfiak paradicsomára célzott, ahol maga is számtalanszor járt. Itt valódi fiatal nők keresték a férfiak kegyeit, és ha ebből kiöregedtek, akkor apartman tulajdonosként vagy házvezetőként a szigeteken maradhattak. A pontos helyszíneket titoktartás övezte, s ha az egyik túl népszerű lett, néhány évre bezárták és elővigyázatosságból megnyitottak egy másikat. A résztvevők a maguk módján törekedtek a diszkrécióra.

– Nem válhatsz el! Már nem a huszonegyedik században vagyunk! – Max fölkelt és keresztül-kasul járkált. Moebius követte őt a teraszra. Ez volt az ő szentélye, két függőággyal, gyertyákkal körülvéve. Itt a fejfájása is csillapodott, s végre levegőhöz jutott.

Olivia. Aranyló napsugaram.

Nemsokára Olivia is megérkezett. Mintha megérezte volna.

– Max – mondta és biccentett az öreg felé. – Itt maradsz vacsorára?

– Megmondtam Moebius-nak, hogyha terhes leszel tőle, akkor kitekerem a nyakát. – Kezével facsaró mozdulatokat tett. – De úgy látom, szemtelenséged nem ismer határokat.

Olivia húst és zöldségeket vett elő a táskájából. Felszeletelte a sárgarépát, serpenyőben olajat melegített. Később citromot csöpögtetett a húsra. Megterített és az ételt az asztalra tette.

– Nem szabad megfeledkeznünk erről – mondta és leült. Hűvös esti szél fújt, ezért Max horgolt takarót terített Olivia hátára.

– Miről beszélsz? – Max vonakodva bár, de helyet foglalt és bort is töltött magának.

– Arról, ami természetes.

A férfiak hallgattak. Moebius tétován evett, minden falat előtt megállt.

– Elvették tőlünk azt, ami a miénk volt – mondta csöndesen Olivia.

– Meddig fogtok még ebben a szentségtörő édeshármasban élni? – Max undorodva turkálta tányérján az ételt.

– Tudom, hogy téged ez az egész a régi életedre emlékeztet.

– A vagyonommal fizetek a felelőtlenségetekért! – Max odacsapta poharát, és a bor kifolyt. Moebius engedelmesen felitatta a szalvétájával.

– Veled hasonló volt a helyzet, csak éppen fordítva. Igazi feleséged volt, de robotra vágytál, végül mégsem lépted meg. Abban, amit akartál, a közös gyermek sem akadályozott volna.

– Hogy merészelsz hazugságokat állítani rólam? – Max karjában ütés készülődött.

Olivia türelmesen evett. Apró darabokra vágta a húst és minden falathoz ugyanakkora adag zöldséget szúrt a villájára.

– A mi szerencsénk, hogy a központban már nincsen hozzád hasonló őskövület. Mert a jövő, kedves Max, az érzelmi intelligenciáé. Egészségedre. – Olivia néhány korty után ismét Max szemébe nézett.

– A központban, ahol engem is képeztek, elhiszik azt, amit a jelentéseimben küldök. Olyan tudománynak vagyok szakértője, ami dinamikusan fejlődik. A processzorokat a te pénzedből gyártjuk, de az én javaslataimat fogadják el a szoftverre vonatkozóan. Kétszáz évvel ezelőtt, amikor a robotika három alaptörvényét megalkották, hatalmas volt az IQ jelentősége. Mostanra a férfiakat elválasztották a nőktől, hogy tökéletes embereket hozzanak létre. A robotok EQ-hányadosának vizsgálata új horizontot nyitott meg előttünk. Kinyúlt egy kéz, amibe kapaszkodhatunk.

– Gyalázatos ez az egész, Olivia. – Max keserűen nézett maga elé. Majdnem sírt.

– Ez maradt nekünk, Max. Nekem és a fiadnak. Amit hagytatok. Néhány konc, rajta egy-két zsíros falat.

– Moebius, csinálj valamit! – Max szemében megjelent az első könnycsepp. – Az anyád emlékére kérlek!

– Emberek vagyunk, apa – mondta színtelen, száraz hangon Moebius.

Annyi mindenről akart még beszélni az apjának, de jól tudta, felesleges.

Hexma számára az alagsorban rendeztek be egy minden központi igényt kielégítő szobát. Olivia bizonyos időközönként betáplált számára egy újabb terápiát, s ha viselkedése veszélytelennek tűnt, felhozták a hallba vagy kiültették maguk közé a teraszra.

Hexma szerette nézni a sirályokat, és már nem kérdezték arról, miért.

*

Húsz év telt el.

A kulcs elfordult a zárban. Beléptek.

Arturia megtorpant a küszöbön, kezét a szívére tette.

– Várjunk még? – kérdezte Hexma. – Ha szeretnéd, majd holnap visszajövünk.

Bizonyos helyek olyanok, mint az állatok, meg kell szelídíteni, mielőtt elfoglalják őket.

Arturia erőt vett magán. Megrázta a fejét és felhúzta földig érő ruháját, mintha vízen kelne át.

A ház semmit nem változott, azaz dehogy, semmi nem volt már úgy, mint azelőtt. Csak a tárgyak. Hexma tekintete végigsiklott a minimalista struktúrán, a lakberendező jó munkát végzett, mindent megfelelően helyezett el, a rekonstrukciós tervek szerint. A nappaliban ugyanolyan kanapé állt, hajszálra egyező díszpárnákkal, hátul a konyha csupa csillogó krómbevonat és fejük fölött a galéria karcsú oszlopokon állt, narancsvörös színben, akár a veranda.

– Nézzük meg. – Arturia bátortalanul lépegetett, még sosem járt itt.

Az emeletre futószalag vitt, a szobákat fotocellás ajtó nyitotta. Minden annyira zökkenőmentesnek tűnt, ami meglepte Arturiát. A nevelőintézet szűk kereteit háta mögött hagyva boldognak kellett volna lennie, ehelyett fáradt és levert volt.

A fürdőszobát kora reggel és este nyolc órától használhatta. Az állam szigorúan felügyelte a vízfelhasználást – akkor is, ha tömérdek kenőpénzért cserébe könnyedén lehetett építési engedélyhez jutni a tengerparton. A környéket megtisztították a hobóktól és az idevezető utakat is elterelték.

Hexma megkereste a töltőfülkét és ellenőrizte a ház elektromos hálózatát. Abba a szobába, ahol korábban éveket töltött, nem lépett, és Arturia előtt úgy tett, mintha az a helység nem létezett volna. Megváltoztatta a belépéshez szükséges kódokat. A beltéri egység falba süllyeszthető volt, és nyilván azzal a céllal telepítették, hogy aki nem tudott róla, ne is keresse.

Arturia délelőttönként dolgozott. A nappali egyik sarkában, megfelelő fényviszonyok mellett, Hexma segítségével berendezték a tervezőasztalát. Különféle hasznos szerkezeteket rajzolt, és ha elfáradt vagy elfogyott az ihlete, azzal szórakoztatta magát, hogy kiszínezte a tervrajzokat.

Hexmának sok dolga akadt, néha hosszú szünetekkel a tennivalók között. Máskor egész nap égett a keze alatt a munka. Ő fogadta a postaszolgálatot, Arturia helyett elektronikusan aláírta az átvett küldeményeket. Gyakran kijárt a partra és kagylót gyűjtött, mert Arturia bolondult a tenger gyümölcséért.

Egyik nap, miután egy fontos megrendelést teljesített és elküldte engedélyezésre a hivatal számára, Arturia órákon keresztül sétált és a sirályokat figyelte. A homokba ült, majd felállt és az ujjával valamit lerajzolt. Hexma a verandáról figyelte.

Amikor Arturia visszajött, odahívta őt magához.

– Beszélgetni szeretnék veled, jobb híján. Amilyen sokat tudok a robotokról, olyan kevés ismerettel rendelkezem az emberekről. Neked milyen emlékeid vannak róluk?

– Engedelmességgel tartozom – mondta Hexma.

– Ezt tudom – mondta Arturia és mosolygott. – Hol laktál azelőtt, hogy mellém kerültél volna az intézetben?

– Főzök egy teát – mondta Hexma, majd sarkon fordult és visszament a házba.

– Hexma! Mégis mire véljem ezt a viselkedést, meghibásodtak az áramköreid? – Arturia túl gyorsan eredt utána, és meghúzta a bokáját. Elbicegett a konyhaszekrényig, hogy hűtőtapaszt helyezzen rá.

Hexma elkészítette a frissítőket, mangó és kókusz ízű jeges teát, és épp azon volt, hogy a kancsóból pohárba töltse, amikor Arturia odaállt mellé.

– A ma reggeli állapotfelmérés szerint minden áramköröm rendben van.

– Mi ütött beléd? Még sohasem csináltál ilyet. – Arturia visszaterelte Hexmát a verandára és a padlóra helyezett párnákon foglaltak helyet. – Magyarázattal tartozol!

– Ismertem néhányat.

Arturia megütközve bámulta.

– Teljesen összezavarsz, te pléhlény! – Hangosan felnevetett, amire a közelben ólálkodó sirályok abbahagyták a szemétvadászatot. – Mégis mit jelentsen ez? Kiket ismerhettél? Válaszolj!

– Nem tehetem. Az emlékeim meglehetősen zavarosak.

Egymásra néztek. Arturia legszívesebben bemosott volna neki egyet, ha nem Hexma jelentette volna számára az emberi társaság pótlékát.

– Ugyan már, miket hordasz itt össze! Csak elő kell hívnod az emlékeidet a megfelelő memóriaegységből! Ez csak nem esik nehezedre!

Amikor Hexma újból megszólalt, a hangja ismeretlen volt. Egy férfié, akivel Arturia még sohasem találkozott. Valakivel beszélgetett.

Miért szép? Meg tudod mondani?

A szépséget mindig más teszi.

Milyen színeket látsz? A szépség több mint szín.

Megcsörrent a telefon, Arturia bement és fölvette. Hosszan beszélt, közben szemmel tartotta Hexmát. Ő mintha magába roskadt volna.

Arturiát úgy nevelték, hogy tartsa tiszteletben a robotokat. Hároméves volt, amikor megismerte Hexmát, aki hűvös viselkedésével olyan volt számára, mint egy decens, két-három évszázaddal korábbi ideált megtestesítő nevelőnő. Arturia becsomagolt egy kisebb utazótáskába, mert el kellett utaznia a fővárosba. A hívás során arról értesítették, hogy a legutóbbi terveire vonatkozó engedélyezési eljárás a vártnál korábban lezárult. Sőt, a prototípust egy nemzetközi versenyre is benevezték. Ehhez csak névleg volt szükség a mérnök beleegyezésére, mint ahogy nagyobbrészt a befolyt pénzjutalom is az államkasszát gazdagította.

– Amikor visszajövök, megbeszéljük, ami az előbb történt – mondta Hexmának.

Másnap, hogy kihasználja az egyedüllétet, Hexma lement az alagsori szerelőszobába. Erőtlenül nyomkodta a belépőkódot – már megint az történt, ami sok éve, a robot érzelmei alulvezéreltek, mintha sokkot kapott volna. Részben emlékezett a roboterápia elemeire, de nem tudta saját magát beprogramozni.

Megnézte azokat a régi felvételeket, amiket még Olivia készített az ülések során. Olivia! Hexma megrettent saját belső sikolyától, de a szobában eltöltött idő legalább annyira hasznos volt, hogy áramkörei visszatérjenek a régi kerékvágásba.

Kedvetlenül kitakarította az apartmant. A veranda fáját kutyák rágták meg, amit megpróbált helyrehozni. Lustának és fáradtnak érezte magát, és idegesítette a zaj, ahogy a tenger hulláma a közeli sziklákat ostromolta. Megijedt a szemétvadász sirálycsapattól, és megnyugodott, amikor Arturia telefonált, hogy másnap hazaérkezik.

A bejárati ajtó kinyílt – és ott állt egy idegen. Hexma akkor látott utoljára férfit, amikor Olivia odakísérte őt Moebius ravatalához. Pedig addigra már egészen meggyógyult, és most valami zuhanásfélét érzett, szédülést, zsibbadást, amit más nem értett volna meg Olivián kívül.

– Ő a tiéd? – kérdezte az idegen a háta mögött belépő Arturiától.

– Ő az én hűséges társam és barátom – mondta Arturia és mosolygott.

Hexma hátrálni kezdett. Minden perc, amit az elmúlt napokban terápiával töltött, vagy legalábbis a régi terápiákon készült felvételek megtekintésével, csak nehezítette a dolgát. Nekiütközött a konyhapultnak, és közben Olivia hangját hallotta legbelül.

– Reagálj, Hexma! Légy őszinte hozzám. – Olivia megengedte neki, hogy legrosszabb állapotában is megérintse. Nem félt, nem úgy, mint Moebius. Hol van a férjem? Engedelmességgel tartozom! Hol van? Engedelmes! Hol?A férjem! Enged! Enged! Enged!

– Ő az egyik unokatestvérem, Hexma.

Az idegen odament hozzá és mosolyogva nyújtotta a kezét.

Veszélyesnek tűnt.

– A nevem Valentin. – Csak nézte és nézte Hexmát, fenyegető közelségben.

– Ne félj tőle. A Családegyesítő Alapítvány igazolta a származását. Apai ágról vagyunk rokonok. – Arturia egy tápegységet mutatott. – Ha szeretnéd, ellenőrizheted. Itt vannak az adatok.

– Te tudtad, hogy egy hibás sorozat példányával rendelkezel? – kérdezte Valentin.

– Engedelmességgel tartozom – mondta Hexma és egy percig csak ezt a két szót hajtogatta.

Valentin Arturiához fordult.

– Látod, ahogy mondtam. Az áramkörei kiakadnak a heves érzelmektől.

Arturia közelebb lépett és meglepetten nézett hol Hexmára, hol Valentinra.

– Van ebben a házban egy szerelőszoba? – Valentin elindult az alagsor irányába.

Hexma hangereje kiáltozássá erősödött.

– Engedelmességgel tartozom! Tartozom!

Arturia a titkos helység előtt érte utol Valentint.

– Szezám, tárulj.

Valentinnak szerencséje volt. Amikor Hexma utoljára itt járt, törölte a belépőkódot. Attól félt, hogy elfelejti, vagy összetéveszti a számokat. Ezektől egy ideje nagyon félt.

Valentin otthonosan mozgott a szobában. Arturia lenyűgözve nézte, érezte, hogy ők valóban rokonok. Az Alapítvány nem tévedett.

– Erről a sorozatról, amibe a te Hexmád is tartozott, csak a kiváltságosok tudhattak. A tervezők túl jó munkát végeztek, és létrehozták ezeket a csodálatos gépeket. Csakhogy porszem hullott a gépezetbe. Megviselte őket az emberekkel folytatott interakció. Szentimentálisak lettek. Úgy fejlődtek, hogy közben fokozatosan tönkrementek. És miután nem tudták őket megjavítani, a férjeik beleegyezésével szép csöndben megsemmisítésre kerültek. – Valentin egy dobozt tartott a kezében.

– A helyedben megnézném ezeket.

Hexma az ajtóban állt.

– Odaég a vacsora.

Arturia ragaszkodott hozzá, hogy megterít és kiszolgálja a vendéget. Hexma hallgatagon ült mellettük, mint egy távol-keleti szolgáló, akit különös kegy folytán úrnője asztalához invitált.

– Nem zavar? - kérdezte Valentin.

– Micsoda?

– A tenger zúgása. Képtelen volnék egész nap hallgatni. A sirályokról nem is beszélve. Nem szeretem a madarakat – tette hozzá –, gyerekkoromban mindig attól féltem, hogy majd a fejemre esnek.

Meséltek egymásnak a gyerekkorukról. Arturia szűkszavúbban, mert nem ismerte a szüleit. Lányintézetben nőtt fel, a nevelőnők minimálisra csökkentették az érintkezés lehetőségét. Hexmát egy nagyon távoli rokontól kapta – legalábbis az illető ezt állította magáról, amikor váratlanul bekopogott az intézet vezetőjének ajtaján. A nevét sem volt hajlandó elárulni, és Arturia egy ideig még jobban haragudott a szüleire, amiért soha nem jöttek érte, és ráadásul a nyakába sóztak egy MI-t. Ez azokra az árvákra volt jellemző, akik tehetősebb családból származtak.

– Hogyan jutottál ehhez a házhoz? Valóságos kegy. Jómagam egy belvárosi toronyházban lakom. Szmog, a közelben repülőterek, meg minden. De itt sem jobb – nevetett Valentin. – Mert hiányzik a zaj. Mintha a világ végén lennénk.

– Mérnök vagyok, és ezt adták a munkaszerződésem mellé. Életem végéig a kormányzatnak fogok dolgozni, hogy törlesszem.

– Vezetők jönnek és mennek. Néhány dekáddal ezelőtt elképzelhetetlen volt a nők ilyen fokú szabadsága. Ha találsz egy párt magadnak, férjhez is mehetsz. Vagy amíg élsz, robotokat tervezhetsz.

– Megnézed velem a felvételeket? – kérdezte kis csönd után Arturia.

– Ha szeretnéd. Remélem, hogy nem terhelő bizonyítékokat találunk.

– Fogalmam sincs, kik a felmenőim. – Arturia megvonta a vállát. – Képzeljük el a legrosszabbat.

*

– Hexma?

– Bejöhetek?

Arturia felállt a székéről.

– Persze. Tessék, foglalj helyet.

– Sajnálom.

Valentin érdeklődve hallgatta a jelenetet, de nem tartotta volna etikusnak, ha közbeavatkozik. Az ő családja volt, de nem az ő problémája.

– Nem kell sajnálnod, mert eltitkoltad ezt a szobát. Az emlékek – néha erősebbek nálunk. – Arturia megsimogatta Hexma kezét.

– Sajnálom, hogy meghaltak.

– Miről beszélsz, Hexma?

Hexma Valentinhoz ment és kivette kezéből a dobozt.

– Az emlék a sorrendben van – mondta és elindította az első felvételt.

Egy fiatal férfi és egy nő frizbizett a tengerparton, háttérben a házzal. Egy idős férfi ölében egy év körüli kislány ült. A kamerának beszélt, de a felvételen nem volt hang. A fiatal férfi és a nő veszekedtek a házban, de amikor a kislány, már kétéves korúnak látszott, beszaladt hozzájuk, elhallgattak. Aztán a kislány Hexma ölében ült és csapd le csacsit játszottak. A kamera ráközelített Hexma arcára.

Arturia arcán könny csorgott.

– Láttad rajtuk a hegeket? Herm-vírus. De ki lehetett az, aki elküldte hozzám Hexmát?

– Talán az Alapítvány.

– De mi van, ha ez az egész egy csapda? Vagy ha megfigyelnek?

– Sosem lehetsz benne biztos. Mégis azt mondom, hogy próbálj meg a jó dolgokra koncentrálni. Mit gondolsz, miért hagyták meg a szabadságunkat?

Hexma nem szólt, csak nézett maga elé. Ez lehet a nyugalom. Milyen nyugodt most minden.

*

– Te már örökre apám robotmenyasszonya maradsz, igaz, Hexma?

– Örökre – ismételte ő.

A sirályok vijjogva felszálltak, hogy megkezdjék szokásos esti portyájukat.

Mintha Hexma törékeny testéből repültek volna elő.