Sárosdi Ádám: Egy aprócska író születése

Az első mondat mindig a legnehezebb, de olyan régóta készültem már rá, hogy igazán könnyedén átlendültem rajta. Ez volt az első akadály, amit legyőztem. Büszkén húztam ki magam a székben, de meg is bántam: a fejem keményen koppant a plafonon. Meg kellett állapítanom magamban, hogy bizony nem minden határ legyőzhető.

Amíg fejemet masszíroztam, hogy múljon a fájdalom, igyekeztem túljutni első sikerem örömén.

Ne szívd mellre, de eddig már többször is eljutottál – emlékeztettem magam.

Rémlett valami híres író megállapítása arról, hogy minden mondat egy kicsit küzdelem is, de meglepődtem, hogy ennyire az lenne? Meg ne merj állni itt, nem ezt beszéltük meg – próbáltam valahogyan bíztatni magam, de az első mondat után igazán nehezen akart a papírra kerülni a második.

Szavak ugráltak a fejemben, kaotikus összevisszaságban. Én aztán ordítozhattam velük, meg parancsolgathattam nekik, ahogy csak akartam. Rám se bagóztak. Az első mondat pedig továbbra is ott árválkodott a papíron. Megsajnáltam és úgy éreztem, hogy tennem kell valamit érte. Hiszen én tehettem arról, hogy szegényke oda került. Egyedül van, magányos… teljesen megértem, ha most durcás miatta.

Gyorsan elkaptam egy szót a fejemben kergetőzők közül, és a papírra dobtam. Szegényke nyűglődött és ficánkolt, mint valami partra vetett hal. A szövegjavító is rögtön kipirosozta, jelezvén, hogy ennek így semmi értelme. Megharagudtam rá – ő aztán már tényleg ne szóljon bele.

Elkaptam egy újabbat, és a párja mellé hajítottam. Nagybetűsre váltotta a szerkesztő az első szót, és nem került elő a piros. Örömmel könyveltem el, hogy végre van valaki, aki kíváncsian várja a folytatást.

A két szó nem illett össze, de én tudtam, hogy mi hiányzik közülük. Addig kutakodtam a rajcsúrozó szavak között, amíg rá nem bukkantam és gyorsan hopp!, kikaptam a tömegből. Ordított, de már csak addig, amíg társai közé nem került. Egyből elhallgatott, én pedig igazán meg voltam elégedve magammal. Gyorsan tettem egy pontot.

Aztán mégis kicsit elégedetlenül szemléltem az elém táruló irományt. Semmi bajom a tőmondatokkal, de úgy éreztem, hogy én azért egy heveny alany-állítmány-tárgy csapatfelállású mondatnál többre vagyok képes. Elfutott a pulykaméreg, és a következő két mondattal hihetetlen mészárlást vittem végben a fejemben zsibongó szó fergetegből. A hibajavító pirosa úgy fogta közre félregépelt szavaimat, mintha a vérük folyna. Tényleg nem kíméltem őket.

Mikor kész voltam, elégedetten ütöttem entert, hogy zárjam soraikat. Idegesített a piros, úgyhogy gyorsan javítgattam az elütéseket. Igyekeztem megállni, hogy már most nekiálljak a szavakat is variálgatni, meg kicserélni, egy-két helyről, netán konkrét mondatrészeket törölni… de ellenálltam.

Lazítottam, pár karmozdulat és rámosolyogtam apumra a vállam felett, de ő csak aludt tovább. Mindegy is, legalább majd többet lát belőle, ha már kész lesz – gondoltam, és nem estem kétségbe. A történet végül is már kezdett formát ölteni előttem, és jócskán túl voltam azon a ponton, ahol próbálkozásaim nagy részében elbuktam. Alig pár tucatnyi írásom volt, amelyik nagyobb terjedelmet élt volna meg, mint ez itt, előttem. Persze azok félkész művek voltak, amiknél a csattanó nem azért hiányzott, mert én képtelen lettem volna írni neki egy olyat is, hanem az a fránya ihlet szállt tova. Minden az ő hibája volt.

Ezúttal viszont éreztem amint felkap és meglendít, az ujjaim úgy szántották a billentyűzetet, mintha ők csakis úgy tudnának levegőhöz jutni, vagy csak a leütéskor dobbanna a szívük: az életük múlott rajta. Én döbbentem meredtem magam elé, ahogy mondatról mondatra hánytam ki magamból a mondandóm, amit már hosszú hónapok óta képtelen voltam kicsalogatni magamból. Se jó, se szép szóra nem hallgattak. Egészen eddig. Most viszont úgy ömlöttek ki belőlem, hogy a pelusom is dugig lehetett volna velük.

Ó, hol voltak már a zsizsikes pillanatok! Most a betűknek idejük nem volt, hogy kibogozhatatlan tömeggé váljanak a fejemben. Ezúttal ment minden, úgy, ahogy én csak elképzelni tudtam.

Tudtam én, hogy képes vagyok rá! Fel-felvillantak töredékek a régebbi írásokból is, ahol kalapácsdémon kergette a részeg kovácsmestert, egy kislány eltévedt este a saját lakásában, és végül egy másik világban találta magát… koncertkritika keveredett groteszk humorral és gyerekmesével.

De aztán beütött a krach! Hamarosan rá kellett jönnöm, hogy átejtettek. Fájt az igazság, de szembenéztem vele. Az történt, hogy a betűk látták, hogy elvesztették a rajcsúrozás lehetőségét, így arcátlanul a papíron keveredtek kusza összevisszaságba.

Egy ideig remegő ajakkal bámultam a wordöt, majd feltartozhatatlanul kirobbant belőlem a bőgés. Eszeveszett hisztit rendeztem! Remegő, húsos tagjaimmal a billentyűzetet kezdtem püfölni dühömben. Bömbölésembe szinte az egész szoba beleremegett.

Alattam megremegett a szék: apu felriadt szendergéséből. Elsőként velem foglalkozott: kiemelt az öléből, felállt, majd halkan csitítgatva a mellére vett. Bosszúsan morogta:

– Már megint elaludtam.

Csak ezután lesett a villódzó képernyőre és az értelmetlen mondatokra, szavakra, amikké az engem eláruló betűk váltak. Nagy, busa bajsza alatt elmosolyodott, fejét ingatta. Csak ennyit mondott, hogy Ó, hát megint elkapott az ihlet, fiam? Te aztán igazán rám ütöttél. Író leszel, ezt már most megmondom!

Igazán nem számítottam erre a dicséretre. Olyannyira meglepődtem, hogy még a bőgést is abbahagytam, helyette kisírt szememet apura függesztettem, és hálából halk gügyögésbe fogtam. Ez volt akkor még, alig pár évesen az én köszönömöm.