A novella alapötletét
Harry Harrison: Halálvilág című kisregényének második
fejezetéből kölcsönöztem.
Amikor
a koronás fők porba hullnak, azok is csak a gravitációnak
engedelmeskednek. Egyszer minden uralkodó behódol. A kerek fejek
távolabbra gurulnak a vérpadtól, míg a hosszúkásabb formájúak
néhány kiszámíthatatlan gördülés után fejezik be
vándorlásukat. Az idomtalanabb, húsos fejek meg akkorát
puffannak, mint tehervagonok ütközői a rendező-pályaudvaron.
Hogy honnan tudom mindezt? Nem, nem vagyok hóhér vagy bakó,
valójában iszonyodom minden véres cselekménytől. Ki is dobnám a
taccsot egy lefejezés látványától. Mindezt egy barátom mesélte.
Barátom, a Halál. Azt mondta, utálja a franciákat. Ő mindezt
végignézte, hivatalból. A franciák, meg az ördögi lefejező
masinájuk. Jól megszívatták a sok pluszmunkával, de mindez már
történelem.
Hagyjuk
most a vérengző polgártársakat, inkább mulassunk egy kicsit!
Régi ígéretének tett akkor eleget a barátom, mikor is elvitt a
Túlvilág Kaszinóba. Ezt az intézményt nem a halandók
szórakoztatására építették. Hiába is pötyögnéd be a címét
a GPS-be, soha nem találnál oda. Már ha lenne címe, de nincs. Ír
koboldok üzemeltetik a kaszinót, valahol Grönland partjainak
közelében, mélyen a felszín alatt. Hogy lehet odajutni? Én sem
tudom pontosan. A Halál nem szereti a sok felesleges kérdést,
ilyenkor csak annyit mond: ne is törődj vele, ez már nekem is
túlságosan misztikus. Csak simán besétáltunk egy
sziklahasadékba, majd fél perc múlva, a túlsó végén kilépve a
kaszinó pompás bejárata előtt találtuk magunkat. Ezt nevezem én
zökkenőmentes utazásnak.
Igazán
kirittyentettük magunkat az alkalomhoz. Én egy klasszikus szabású,
vadonatúj, fekete bársonyszmokingot viseltem tűzvörös
selyeminggel meg égszínkék csokornyakkendővel. A Halál felvette
a díszegyenruháját, hozzá egy túlméretes, nikkelezett kaszát
csapott a vállára. Azt mondta, az itteni fényekhez jobban megy a
nikkel, mint a króm. Hát ő tudja. A bejárathoz érve zöld
egyenruhás koboldok köszöntöttek, majd gyanakodva mustrálgattak.
A Halál biztosította őket, hogy én vagyok a Nulla Pokolszint
főkönyvelője, és kezességet vállal a személyemért. Aztán
nagy dünnyögéssel adta le kaszáját a ruha- és fegyvertárnál.
A nikkelbevonat szégyenlősen hunyorgott a fegyverállványon. Új
szabály, szabadkoztak a koboldok. A múltkor Thor teljesen
legatyásodott a Black Jack asztalnál, el is járt a kalapácsa
rendesen. Főleg a berendezésben esett kár, a helyreállítás
költségei az egekbe rúgtak. A Walhallánál persze mosták
kezeiket, azt mondák, ilyen esetekre sajnos nem terjed ki a
biztosításuk. Ehhez még Poszeidónnak is lesz egy-két keresetlen
szava, folytatta a dünnyögést barátom, majd mindketten beléptünk
a fényes előtérből a még fényesebb fogadóterembe. Ezúttal
kasza, vagy bármiféle fegyvernem nélkül. Még én is meztelennek
éreztem magam a lefegyverzett Halállal az oldalamon.
Egy
végletekig felcicomázott, hatalmas luxuskocsma. Ez volt az első
benyomásom a kaszinó fogadóterméről. Itt még nem voltak
játékasztalok meg félkarú rablók. A termet rengeteg asztal meg
bőrkanapé és fotel töltötte meg, mintegy véletlenszerűen
szétszórva, mégis ízlésesen elrendezve. Térdig süppedtünk a
perzsaszőnyegbe, miközben egy elsuhanó pincér pezsgőspoharat
nyomott a kezünkbe, egy másik süvölvény meg szivart a szánkba.
Akárhogy is történt, harminc másodpercen belül egy bőrkanapéba
süllyedve pezsgőztünk és szivaroztunk, miközben a pénzváltó
kobold leszámolta a zsetonokat az asztalunkra. Valami furcsa
késztetést éreztem, hogy az utolsó fillérjeimet is zsetonokra
váltsam. Ekkor figyeltem csak fel az ellipszis alakú helységen
körbefutó pultra. Az egész egy nyitott tetejű akvárium volt,
benne őrületesen vonzó sellők úszkáltak a hideg tengervízben.
Formás mellek és hegyes mellbimbók kavalkádja, megfűszerezve
némi pikkelyes csillogással. A legalább két méter magas pult
előtt körben bárszékek sorakoztak. Aki ezekre felhuppant, azt
máris felemelte a székbe épített teleszkóp, és rögvest
kényelmesen könyökölhetett az akváriumpult szélén. A habokból
felbukkanó őrületesen izgató sellők szolgálták ki a
vendégeket. Soha nem volt még részem ennyire erotikus látványban,
delejezve tátottam a számat.
–
Nyugi, pajti! – rántott vissza barátom a kanapéra. Érdekes,
észre se vettem, hogy elindultam. – És csukd be a szád! –
tette még hozzá szárazon. Becsuktam a számat. Sajnálattal vettem
tudomásul, hogy nincs benne mellbimbó, majd a díszzsebkendőmmel
törölgettem le arcomról a nyálat. A zsebkendő teljesen elázott.
–
Mi történik itt? – kérdeztem meglepetten.
–
Nem hallottál még a sellőkről? Bárkit megbabonáznak, az
italmérést felesben csinálják a koboldokkal. Piszkos bagázs! Ha
felülsz arra a bárszékre, kiforgatnak a pénzedből meg a
zsetonodból. Aranyárban mérik a szeszt. Téged még fel is
falnának, ugyanis ragadozók. Egyből kiszagolják a halandókat,
fél pislogás alatt szétkapnának. Hidd el, a csodálatos melleken,
és az ínycsiklandó mellbimbókon kívül nincs bennük semmi
emberi.
–
Huh! – válaszoltam szerényen, majd felhajtottam volna a maradék
pezsgőmet, de a torkom teljesen összeszorult. Próbáltam feltűnés
nélkül visszaköhögni az italt a poharamba. Felteszem, a
megszeppent golyóim csatlakoztak a mandulámhoz. Vészhelyzetben
megnyugtató lehet egy higgadt mandula közelsége. A Halál
harsányan hahotázott.
Kedves
olvasóim, polgártársak! Soha ne legyen kétségetek afelől, hogy
mindig a bank nyer. Lehetsz menő szerencsejátékos, előbb vagy
utóbb levetetik veled a nagy mellényt. Aztán mehetsz haza üres
zsebbel, leforrázva. De néha vannak kivételek. Ilyenkor
meglazulnak a precíz szerkezet eresztékei, porszem kerül a
gépezetbe. Még Fortuna is besétálhat az ajtón. Hajrá,
robbantsunk bankot!
Komótosan
átsétáltunk a játékterembe, de nevezzük inkább
játékbirodalomnak. Ameddig a szem ellát, mindenfelé
játékasztalok, játékgépek és krupiék kavalkádja. Mindenütt a
mitológiából, regékből, mondákból és mendemondákból ismert
lények tülekedtek az asztalok körül, vagy beszélgettek
kedélyesen. Egy borzalmasan rosszarcú, naftalinszagú kis fickó
kóválygott el mellettem holtrészegen. Valami idegesítő dallamot
dúdolgatott magában.
–
Egy mumus, ocsmány kis jószágok! Gyerekeket ijesztgetni
szekrényből? Botrány! – mondta a Halál, majd egy villámgyors
mozdulattal elgáncsolta a szerencsétlent, az meg simán beesett az
egyik kártyaasztal alá. Mindjárt ott termett három is a szokásos
zöld egyenruhás személyzetből, majd flegma komornyikarccal
vezették ki az elázott, naftalintól bűzlő mumust a teremből.
Kezdett olyan érzésem lenni, mintha Mos Eisley űrkikötő
kantinjának a pláza méretű változatában sétálgatnánk. Ekkor
megpillantottam az egyik játékasztalnál Csubakkát. Simán leesett
az állam.
–
Látom kiszúrtad a Húsvéti Nyulat – duruzsolta fülembe
kijózanítóan a barátom.
–
Mit?
–
Hatalmas, mi? Jól elhízott a kurafi. Mondtam, ide bármilyen létező
lényt beengednek, kivéve a halandókat. Nem vetted még észre,
hogy az utóbbi évtizedekben jelentősen megcsappant a Húsvét
ázsiója? Nem véletlen. Ez a szerencsétlen minden este itt veri a
blattot, teljesen elhanyagolta a munkáját. Nem is értem, nincs
ennek valami felügyeleti szerve? Bezzeg rám mindenki fokozottan
figyel.
–
Hát, régen voltam már locsolódni – motyogtam az orrom alatt
megdöbbenten. A legalább kétszáz kilós Húsvéti Nyúl is
észrevette hogy bámuljuk, züllött fejével idétlenül felénk
biccentett. A Halál hanyagul emelte meg nem létező kaszáját
köszönésképpen, az idétlenség tovább fokozódott. Az esti szél
finom homokszemcséket repített a Tatuin dűnéi felett.
Így
múlattuk mi az időt a Túlvilág Kaszinóban. Hiába, múlatni
tudni kell. De nem is beszéltem még a tervünkről. Mint minden jó
terv, ez is pofonegyszerű. Mindkettőnknek halálbiztos nyerési
stratégiája volt, bár élesben egyikőnk sem tesztelte a magáét.
A kettőt ötvözve pedig egy precíz módozatot dolgoztunk ki, és
lassan összeállt Nagy Bankrobbantás hivatalos programja. A terv
kiterjedt a nyereménnyel való lelépésre is, ugyanis a koboldok
borzasztóan trükköztek a zsetonok beváltásánál. Mindenféle
alapszerződéseket meg a belépéssel elfogadott apróbetűs
záradékokat mutogattak a gyanútlan nyertesnek, amik alapján
igényt tartottak a nyeremény legalább kilencvenöt százalékára.
A ház mindig nyer. A lelépési stratégiánkban fontos szerepe lett
volna a kaszának, de a Halál azt mondta ne aggódjak, majd
rögtönöz. Nagyon kíváncsi voltam, hogyan lehet kaszát
rögtönözni? Így történt, kedves barátaim, belecsaptunk a
lecsóba! Végzetesen.
Helyet
foglaltunk az egyik rulett asztalnál, és legalább egy órát
hanyagul játszottunk. Kis téttel, mint az asztal körül üldögélő
többi játékos. Látszólag gépiesen rakosgattuk a zsetonokat,
vedeltük az ingyen pezsgőt. Vártuk a nyerő szériát. A
megbeszélt jelre elkezdtük srófolni a tétet, mire a többi
játékos lassacskán átvedlett szurkolóvá, így néhány kör
után már csak ketten tologattuk a zsetonokat. Rövidesen népes
rajongótábor alakult ki az asztal körül. Ők is érezték, hogy
ma este történhet valami. Egy ideig tartottuk is magunkat, de
lassan hajtogatták a papírformát. Harmada zsetonunk sem maradt
már, mire a Halál megadta a következő jelet. Megérkezett Végzet.
Jómagam nem ismertem fel, hiszen álruhát kellett viselnie. A
játékot befolyásolni képes lényeket ugyanis nem engedik be a
kaszinóba, ezért kellett harmadik társunknak az inkognitó.
Megkezdődött az igazi játék, befutott a misztikusan felturbózott
nagyszéria!
–
Mondja csak, növelhetnénk a tétet? – kérdeztem a krupiétól a
tőlem telhető legnaivabb ábrázattal a képemen.
–
Nem probléma, innentől nincs felső határa a téteknek. – A
legkisebb fáradtságot sem vette, hogy palástolja kárörvendését.
A két szerencsétlen bepánikolt, ideje megkopasztani őket. A
tervünk hibátlanul működött, a nyamvadt kobold bevette a
balekcsalit. Kezdődhet a préda kifárasztása. De nem ám olyan
öreghalász módjára, inkább egy csúcstechnológiával
felszerelt, kíméletlen bálnavadászhajó első tisztjének éreztem
magam. Kapitányom a Halál!
–
Mindent a nyolcasra! – tolta be a tétet az újsütetű kapitány.
–
Részemről dettó! – követtem a kapitányt.
–
Mindketten ugyanazt játsszák? – kérdezte a kissé meglepett
krupié.
–
Talán tiltja valamilyen szabály? – csattant fel sértődötten a
Halál. Igazán jól játszotta az ideges balek szerepét.
–
Semmiképpen, csak szokatlannak találom. – A kárörvendő mosoly
teljesen elöntötte a sunyi kobold képét. Aztán megpörgette a
kereket, és útjára bocsátotta az elefántcsont golyót. A tömeg
egyre csak hízott az asztalunk körül, a golyó hangosan pattogott
a várakozásteljes csendben, majd fokozatosan lassulva
megállapodott.
–
Fekete, páros, nyolcas! – károgta a krupié rekedten. A tömeg
veszett éljenzésben tört ki. Mindőjüket megkopasztották már
itt, van olyan, akit többször is. Most sajátjukénak is érezték
a kibontakozó bankrobbantást. Minden körben feltettük az összes
zsetonunkat ugyanarra a számra, és Végzet barátunk gondoskodott
róla, hogy a golyó a megfelelő rovátkában pihenjen meg. Krupiénk
már biztos megnyomta a riasztógombot, joggal lehettek kétségei a
játék tisztaságát illetően. De a hatalmas tömeg nem engedte,
hogy a kaszinó biztonsági emberei a közelünkbe juthassanak. A
krupié pedig érezve a tömeg nyomását, nem merte felfüggeszteni
a játékot. Húsz perc múlva hatalmas zsetonhalmaz púpozódott
mindkettőnk előtt.
–
Ideje beváltani a nyereményünket! – ordította felém barátom
és kapitányom. Alig sikerült túlkiabálnia az eksztázisban
ünneplő tömeget. Mindketten előrántottuk az erre a célra
magunknál tartott erős anyagú, de meglepően elegáns fekete
zsákokat. Mindegyikre csodaszép rénszarvasfogatot hímeztek.
Degeszre sepertük nagycímletű zsetonokkal mindegyik zsákot,
miközben egy hófehér színű, kámzsás köpenyt viselő fickó
csatlakozott hozzánk, és ajánlkozott a zsákok cipeléséhez.
Meglepetésem gyorsan elszállt, amikor is a fehér kámzsa alól
Végzet kacsintott rám vigyorogva. Most már kiegészült
legénységgel – kapitány, első tiszt és kormányos –
nyomultunk a zsetonváltó pult irányába.
A
nagy tolongásban rendszer ugyan nem volt, de a hálás tömeg utat
nyitott nekünk a kassza irányába. Még hálásabbak lettek a
zsákokba már nem férő, kisebb értékű zsetonoktól, amiket
Halál barátom osztogatott marékszámra, miközben Végzet és én
a zsákokat cipeltük. Halál határozott fellépésének, és persze
a tömeg méltatlankodásának köszönhetően, a főpénztáros
nyúlfarknyi akadékoskodás után, remegő kézzel pakolta
zsetonoktól kiürített zsákjainkba a vaskos, bankjegykötegeket. A
Halál végig a nyakát szorongatta csontos markával. A zűrzavar
egyre nagyobb lett, lassan tömegverekedés bontakozott ki a
vendégek, és a biztonsági személyzet között. A nagydarab,
morcona koboldok egy kemény magja határozottan verekedte át magát
a tömegen, néhány lépésnyire megközelítettek.
–
Most már kifelé! Még a végén haleledelt aprítanak belőlünk! –
kiáltotta Végzet.
–
Csak kerülne a kezem ügyébe egy kasza, lenyesném a kurafiakat! –
harsogta a Halál. Két oldalról nyúltak a vállam alá, és
átrobogtak velem a maradék tömegen, egyenesen a parkolóra nyíló
kijárat felé. A kijáratnál féltucatnyi mérges kobold próbálta
utunkat állni. Nagy lendülettel beléjük rohantunk, éppen hogy
sikerült átvergődnünk rajtuk. Az egyik zsák sajnos odaveszett,
de maradt még elég.
–
Jobbra! – zihálta a Halál, most már libasorban futottunk egymás
után. Elől a Halál gazellákat meghazudtoló ugrásokkal, mögötte
én sprinteltem lihegve, hátul a Végzet zárta a sort fehér
kámzsájában, mintegy inverz-halálként, természetesen kasza
nélkül. Erős fahéj és vaníliaillat érződött, aztán
megpillantottuk a szánt, a föld felett lebegett fél méterrel.
Nyolc rénszarvas* várakozott a szán elé fogva, a bakról egy
piros kabátos, fehér szakállú nagydarab fickó integetett.
–
Hohohohó, indulás! – rikkantotta vidáman, miután mindannyian
felhuppantunk a szánra zsákostul. A legénység csatlakozott a
vitorlamesterhez. Élesen felemelkedtünk, majd egy kört írtunk le
magasan a parkoló felett. A tömegverekedés átterjedt a parkolóra,
a koboldok mérgesen rázták felénk az öklüket. Mi meg nagy
sebességgel berepültünk a parkolót buraként koronázó
sziklabarlang egyik méretes hasadékába. Néhány pillanattal
később a csípős, november végi éjszakában bukkantunk ki,
valahol Grönland partjainál.
Mindennek
már lassan egy éve. Az évfordulóra tervezzük az újabb nagy
balhét. A meló már kezd körvonalazódni, de még vannak
hiányosságok. Ígérem, hogy egy év múlva azt is elmesélem.
* A
közhiedelemmel ellentétben, a Télapó szánját valójában nyolc
rénszarvas húzza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése