Máté Vera: Boszorkányok pedig nincsenek

Andrea fitten ébredt, szokása szerint kinézett az ablakon, ám a kezdődő ősz nyirkos hajnala azonnal elkergette a jókedvét, hirtelen minden porcikájában érezte az elmúlás első leheletét. Tudta, hogy a munkahét utolsó napja van, a borongós reggeltől mégis nehezen indult a napi rutin. Lefőzte a kávét majd automatikusan az ajtó fele vette az irányt, hogy felvegye a bedobott újságot a földről. Letette az asztalra a kávéja mellé. Kényelmesen elhelyezkedett, majd felemelte a napilapot és rámeredt. 2013. szeptember 13. péntek, Kornél napja – olvasta a szalagcím alatti kisbetűs információt.

Anyám, ma van Kori névnapja – jajdult fel benne a felismerés. Nem vettem neki semmit – lett úrrá rajta a pánik. Nem bánthatta meg Korit, olyat sose tenne; pedig az igazság az volt, hogy eszébe sem jutott egész héten, annyi dolga akadt.

Kori az unokatestvére volt, szinte egyidős vele. Egész gyerekkorukat együtt töltötték, egyiküknek sem született testvére.

Valamit nagyon gyorsan ki kell találnom – szaladt át villámként a felismerés az agyán. Ekkor vette észre a hirdetést az újság hátoldalán.

AKCIÓS SÉTAHAJÓKÁZÁS A TISZÁN, SZEZONVÉGI ÁRENGEDMÉNY!

Az apró betűs részből az is kiderült, hogy a mai nap az utolsó lehetőség. Felöltőzött, majd mielőtt munkába induláshoz kilépett volna az ajtón, tárcsázta Korit és elhívta hajózni.

− A Tiszára? Nem tudom, jó lesz-e. Ma délután Rékával találkoztam volna − felelte a fiú.

− Hiszen jöhet ő is! Légyszi, légyszi ez lenne a névnapi ajándékom neked! Igazán nem utasíthatod vissza!

− Végül is jó ötlet. Tudod, hogy utoljára a nagypapival voltunk együtt hajózni?

− Igen rémlik… Eleinte féltem, mert nem tudtam úszni, te meg folyton cikiztél miatta.

− Valahogy úgy volt. Akkor én már úszni tanultam, hogy jó vízilabdázó lehessek. .Azért tőlem mégiscsak megtanultál úszni!

− Az már igaz!

− Akkor megbeszélem Rékával.

− Oké! Meló után találkozzunk a hajókikötőben!

Andreának a munka végével egy csapásra elillant az őszies hangulata, és délutánra a nyárutó is kierőlködte magából a szeptemberi hajnal könnyeit. Pillanatoknak érezte csupán mire a kikötőhöz ért autójával.

Kori és a lány már várták. Munkaidő után már csak az utolsó délutáni hajóra tudtak felszállni. Andrea megvette a jegyeket és ajándékhoz méltóan átadta a jogosultnak.

− Isten éltessen, egy szem tesóm, neved napja alkalmából!

− Köszönjük – mondta az ünnepelt, és pár pillanat múlva már mehettek is fel az utószezonhoz mérten is üres hajóra. Szerencsére a büfé még működött.

− Nem is baj, ha csak ennyien leszünk legalább lesz bőven helyünk! − vigyorodott el Kornél, amikor látta, hogy Andreát mennyire lelombozza az emberek érdektelensége a hajózás iránt. Pedig az idő remek volt.

A hajó lustán indult neki a téli pihenő előtti, szezonzáró útjának. A kapitány, és a hajón minden apró csavar is, percre pontosan tudta a teendőjét. A nyári nyüzsgést felváltotta a természet valami hihetetlen nyugalma, amivel körülölelt mindent.

Andrea kávét rendelt mindenkinek, majd lassan kortyolva belefeledkeztek a táj szépségébe, és a napsugarak végső erőlködésébe. Néha előjött egy-egy gyerekkori emlék főleg a nagypapával együtt átélt hajózásról, de egyébként semmi sem zavarta meg a napot abban, hogy az idő múlásával karöltve elinduljon lefelé a horizonton.

Rékának tűnt fel először, hogy mintha hűvösödne a hőmérséklet, és a nap gyorsan rábólintva hirtelen erőtlenné vált. Jól esett felvenni a reggelről a táskában maradt kabátokat, hiszen a hajóút fele még vissza volt. A víz szinte vörösen izzott a lemenő nap gyenge fényétől, és Andrea mintha a parton is tűzcsóvákat látott volna. Nem lehet – gondolta, de határozottan látta a két, nem is, három tűzcsóvát. Eszébe ötlött, hogy talán gyerekek táboroznak a part menti fás területen. Ez némileg megnyugtatta, bár elkezdett fülelni, mert a látottak mellé mintha halk sikoltásokat is hallott volna.

− Ti is halljátok ezeket a hangokat? – kérdezte meg, mert úgy tűnt Kornél és Réka semmit sem érzékelnek az eseményekből.

− Nem! − válaszolta szinte egyszerre a szerelmes pár mindkét tagja.

Andrea nem tudta eldönteni, hogy ő hallucinál, vagy Rékáék feledkeztek annyira bele egymásba, hogy nem tűnik fel nekik. Ő viszont határozottan hallotta. Nem is egy ember sikolyát, férfiak, nők őregek fiatalok vegyesen. Éktelen keserves ordítozás valahonnan nagyon messziről, nagyon halkan. Látta, hogy Kornél és Réka kimondottan élvezik az utat, így többet nem akarta faggatni őket, mégiscsak a fiú névnapja volt. Felkelt és elindult a hajókorlát felé pont akkor, amikor odaértek ahhoz a helyhez ahol a tüzeket látta. Most is ott pislákoltak a messzeségben. Valahogy azt érezte a sikolyok neki kiáltanak, meg kell mentenie a kiabálókat. Ehhez viszont oda kell mennie. Maga sem tudta pontosan miért és hogyan, de egy határozott mozdulattal a mélybe vetette magát a hajóról.

A víz hidege sokként érte és észhez tért ugyan a pillanatnyi kábulatból, de hirtelen nem tudta megint hogyan kell úszni, pont, mint a legrosszabb gyerekkori félelmeiben. Vízzel telítődött kabátja horgonyként húzta a folyó alja felé. Szinte ugyanebben a pillanatban egy másik test csapódott be mellette a vízbe. Kornél volt az. Szerencsére vízilabdázóként valóban szédületesen úszott. Megragadta a lányt és kihúzta a partra. Viszonylag hamar magához tért és a fiú kérdésére, hogy mi történt, annyit felelt csak, hogy megcsúszott, ahogy egy kicsit jobban kihajolt a korláton. A látomásról és hallucinációról egy szó sem esett. Szerencsére már nem voltak messze a hajó végállomásától, így gyalog, kissé vacogva ugyan, de tíz perc alatt megérkeztek a kikötőbe, ahova a vízi jármű is már befutott. Ott még feltett pár kérdést a kapitány a balesettel kapcsolatban, majd miután meggyőződtek a lány épségéről elengedték őket.

− Még szerencse, hogy utánam ugrottál. Teljesen lebénultam, mintha elfelejtettem volna úszni!

− Az kizárt, az ember nem felejt el úszni! Biztos a sokk miatt volt.

− Még egyszer, köszi és bocs, hogy elszúrtam a névnapodat!

− Szóra sem érdemes! Rég úsztam ilyen jót – füllentette a fiú.

− Feljöttök hozzám egy teára? – invitálta még őket Andrea, de látta, rajtuk, ahogy egymást karolták, hogy estére már más programjuk lesz.

− Köszi, de azt hiszem, át kellene öltöznöm, utána meg már késő lesz.

− Jól van, még egyszer sok boldogságot! – köszönt el tőlük a lány miközben borzasztóan restellte a történteket.

− Majd hívlak!

Andrea csurom vizesen átfagyva érkezett a kocsijához. Mielőtt beült volna, műanyag zacskókat keresett a csomagtartóban, hogy ne vizezze össze a kocsiülést. Lassan elhelyezkedett, és elindult a hűvös, újra nyirkossá váló estében hazafele. Otthon megszabadult a cuppogó ruháktól, és forró fürdőt vett. Végig egész úton hazafele és a tus alatt is azon járt az esze vajon mi történhetett vele ma este, mert ha Kornél nem is, ő tudta, hogy nem véletlenül esett a vízbe.

Teát készített, és jó meleg pizsamába bújva leült az asztal mellé. A bögréje mellett ott volt még az újság, amit reggel csak átfutott miután észrevette, hogy ma van Kornél nap. Kinyitotta, és a második belső oldalon megakadt a szeme egy cikken. „Boszorkányok pedig nincsenek” hangzott a sokat sejtető cím, ami elmesélte, hogy a Tisza-part Boszorkány sziget nevű szakaszán 1728-ban elevenen megégettek hat férfit és hat nőt boszorkányság vádjával. Volt közöttük fiatal és öreg, nő és férfi is egyaránt. Három máglyát készítettek, amiket egyszerre gyújtottak meg. Ez volt állítólag Magyarország legnagyobb boszorkány üldözése a történelem során. A cikk írója elárult még egy mendemondát is, ami szerint minden olyan évben, amikor az ősz utolsó meleg napja péntek 13-ára esik, a máglyák újra lángra kapnak a lemenő nap fényétől és valakit a boszorkányok megpróbálnak magukkal ragadni a halálba. Persze ez teljes képtelenség, mert boszorkányok pedig nincsenek − fejezte be a cikket az írója.

Andrea pedig csak ült a széken maga elé meredve és nem tudta, hogy csak elsírja-e, vagy ordítsa az utolsó nyári éjszakába, hogy BOSZORKÁNYOK PEDIG NINCSENEK?