Anyu! Anyu! - suttogta a szél.
Anyu! Anyu! - sírta a kibomló pirkadat.
Kezében ócska kis rongybabájával áll a
küszöbön. A kilincset még nem éri fel, de éppen szellőztetek, az ajtót csak
betámasztottam. Nyikordul a sarokvas, kilép a verőfényes tornácra. Hátra
fordul, és rám szegezi durcás tekintetét.
– Édesanya, most világgá megyek – közli
ellentmondást nem tűrő hangon. Született király, törpezsarnok, édes kis herceg.
Csípőre tett kézzel állva, magamban mulatok elszántságán.
Lisztes
tenyerem a kötényembe dörgölöm – nem akarom, hogy nevetni lásson. Egy apró urat
a nagy gondjaival komolyan kell venni. A késő őszi fénypászmák körülölelik az
elszántságtól kipirult arcocskát, és ragyogó aranyglóriát fonnak fürtjeiből.
Langyos szellő borzolja a kert végén nyújtózkodó ezeréves erdő koronáját, és az
udvarról behallatszódik Kosztja csaholása. Örökké zsibong, ha nyitva az ajtó.
– Gyönyörű ez a délután, kisfiam, miért nem
holnap mégy világgá? Nem kell azt elsietni. Odakünn amerre ellátni a határban,
csak száraz faleveleket találnál. Ha elmégy, kinek adom a finom, frissen fejt,
habos tejet hajnalban? Öntsem talán a tyúkok elé? Vagy a készülő szilváslepényt
hogy gondolod? Egye meg a kutya?
Rózsás szájacskája sarkában apró nyálcsepp
mutatja étvágyát, de egy négy évest nem lehet csak úgy megvesztegetni. Egyet
lép hátra.
– Öntse édesanyám a tyúkoknak vagy a kútba,
nekem már nem kell a friss tejecske. Én világgá megyek!
Felhő úszik az
égen, fátyolossá válik a vidék. Feltámad a szél, eső ígérete kíséri.
Andrjusa
megint lép egyet hátra. Erre megmérgesedem. Maszatos kölyke, majd adok én neked
elmenni hazulról.
– Mire ez a nagy elhatározás, kisfiam, nem
jó neked idehaza?
– Kicsi nekem ez az élet, édesanya, szűk ez
a ház, kicsi a maguk ölelése is.
Csodálkozva
méregetem, keresve a gyermekálarc mögé rejtett bölcset. A diófaágak bizonytalan
árnyékot vetnek szeplős arcára, akár ha az időtlenség karcolt volna rá csúf
ráncokat. A szél most már komolyan muzsikál. A zöldségeskertben a babszárak
vadul imbolyognak, és a paprika is meghajol a közelgő égi zenebona közeledtére.
Be kellene hajtani az állatokat.
Mire
felocsúdok, a fiam már a kertkaput húzza be maga után. Rádől a szélre, járása
bizonytalan, de határozottan távolodik. Ledobom a kötényem, a kezem mászkos a
tésztától, de az iménti mérgemet felemészti az ijedelem. Sietős léptekkel
eredek nyomába. Az idő mintha megbolondult volna: éjjeli sötétség emészti az
alkonyatot, vajúdik a táj, és csak a mindenható tudja, mit szül a világra.
Andrjusa zömök kis alakja hullámzik az út szélén, aztán elillan szemem elől,
mint a kialvó gyertyaláng. Sajgó rémület dermeszti meg lépteim, és idegesen
kapkodok csapkodó szoknyám után, de akárhogy meresztem a szemem, nem látom
többé a fiam.
A nevét
kiáltozva rohanok ész nélkül amerre utoljára láttam. Nem tudom, vajon az erdő
irányába tért-e le az útról, vagy futásnak eredt, és elbújt egy út menti
bokorba, hogy megvicceljen. Fájó ürességet érzek, tudom, hogy baj van, de nem
merek a legrosszabbra gondolni.
A kanyar után,
a temető mellett, asszonyok kapaszkodnak a dombra, hogy lerövidítsék az utat a
faluba. Lélekszakadva rohanok feléjük, de a pokolból jött förgeteg minduntalan
körém tekeri nehéz ruhám.
– Katyenka! Katyenka! – hangomat szinte
magam se hallom, de az egyik nő mégis visszanéz, és megállítja a többit.
Kendőjükbe kapaszkodva szorosan egymáshoz simulnak. Odabotorkálok hozzájuk,
térden kúszva, akár egy riadt állat.
– Dobryj vecher, Katyenka… – Fulladok, alig
kapok levegőt. – Izvinite, Katyenka, mondja nem látta az én kisfiamat,
Andrjusát?
Nehéz
cseppekben megered az eső. Az asszonyok összenéznek. Szánalmat látok a
szemükben. Némán rázzák a fejüket és egyikük a borostyánnal borított sírhantok
felé tekint.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése