Kristálysólyom: Talán egy másik életben

A malomház, amely Jókai Mór "A népdalok hőse" c. elbeszélésében szerepel, ma is áll.

Ősz

– Nézd! Ott!

A távolban magasodó dombok árnyékából madárraj reppent a végtelen ég felé. A völgy álmosan ásítozott a magasban reggeliző fiatalok alatt, elnyelve a vadon csendjét. A Nap komótosa bújt elő a horizonton túl, még csak félig mutatkozott, őszi enyheséggel töltötte meg az erdő elérhető részeit. Szép volt a reggel.

– Vadkacsák – szólt a fiú. – Vajon miért maradtak itt ilyen sokáig?

– Biztos az enyhe ősz teszi – felelte csendesen a lány.

–  Igen. Biztos.

A lány ismét a messzeség felé fordult, és elcsitult. Nyugodtan falatozott, barna szemében megcsillant a napfény. A fiú egyre azt a fényt figyelte. Elveszett benne, mégis olyan melegséggel töltötte el lelkét, melyet a Nap sosem adott neki. Úgy ismerte ezt a tekintetet, ahogy semmi mást. Amikor láthatta, nyugtalan szíve hamar békére talált.

A lány rámosolygott, fehér bőre ragyogott.

Együtt vannak. Végre.

Anya először megy érte az iskolába. Anya vigyáz rá, hazaviszi és biztos, hogy valami ízleteset főzött.

Nem köti le a napközi, otthon akar lenni, már minden házi feladattal elkészült, hogy holnapra semmi dolga ne legyen. Hatalmas szemével a kinti világot fürkészi, izeg-mozog keze-lába, egyszerűen képtelen nyugton maradni.

És végre kinyílik az ajtó.

– Kelemen Nóra, gyere, anyukád vár odakint.

Azonnal felpattan, nem kell pakolnia, mert percekkel ezelőtt mindent összekészített. Csak felkapja a kabátját, és már rohan is. Válla fölött elenged egy „csókolom”-ot és „sziasztok”-ot, de senki sem érdekli. Csak anya.

Amikor végre a kapuhoz ér, megpillantja a várva várt felnőttet, aki tárt karokkal fogadja őt. A nő lehajol, hogy megölelje kislányát, kis híján elesik. Mérgesen elmormol az orra alatt valamit, amit később el is felejt. Lánya arcára lehel egy forró csókot, mely furcsán édeskés illatú.

– Milyen napod volt? – kérdezi vontatottan.

– Kaptam egy pirospontot! – újságolja Nóri boldogan.

– Naaa, remek! – mosolyog rá hunyorogva. – Na, add… add a táskádat!

Széles karmozdulatokkal Nóri táskájáért nyúl, lassan leveszi a hátáról, de alighogy megfogja, el is ejti.

– Bocs kicsim, anyu elég… – nyel egyet – fáradt.

Anya ingatag léptekkel indul el az ajtó felé, és amikor odaérnek, húzni kezdi, de az nem nyílik. Rángatja, rángatja, de csak nem jutnak ki. Nóri beáll anya elé, és nagy erőfeszítések árán kitolja a nehéz vasajtót. A friss levegő boldogsággal tölti el.

Mire eljutnak az iskola kerítéséig, anya kétszer is megbotlik, és mind a kétszer elejti Nóri táskáját. Morog, talán káromkodik is, és bár Nóri nem ismeri fel a szavakat, tudja, nagyon csúnyák, ezért nem szabadna őket hangosan mondani. De anya más, ő felnőtt, ő megteheti.

A járdán sok idegen mellett haladnak el, néhányan megbámulják anyát, egyesek a fejüket csóválják. De miért? Anya mindig, mindenhonnan hazaviszi kislányát, néha bukdácsol ugyan, de ez bárkivel megeshet. Ha mérges, csak akkor beszél csúnyán, és az illat, ami körüllengi, nyilván a különleges parfüm illata. Mindig szépen felöltözik, frissen mosott ruhát vesz, csak alkalmanként jön érte melegítőnadrágban és papucsban, de hát nem laknak innen messze, sokszor Nóri is így megy iskolába.

Nem sokkal a házuk előtt anya kezéből ismét kicsúszik a hátizsák, és amikor érte nyúl, elesik, épphogy meg tud támaszkodni kezein. Letérdel, a táskáért nyúl, Nóri azonnal elé szalad és felkapja előle. Fél, hogy megütötte magát.

– Majd én hozom, nem fáj semmi? – kérdezi aggodalmasan.

– Nem, persze, csak… várj, mindjárt. Segíts felállni, kincsem!

Miközben Nóri megragadja anya kezét – aki egyértelműen erősen húzza azt –, elhalad mellettük egy férfi, oldalán egy kisgyerekkel. A gyerek arca sebes, de úgy tűnik, nem érdekli. Csak nézi őket, csodálkozik, az apja azonban folyamatosan rosszalló megjegyzéseket tesz.

– Látod, fiam, ha nem tanulsz rendesen, te is így végzed majd – mutogat anyára.

Nóri nem törődik a szavakkal, nagy nehezen talpra segíti anyát, és felveszi a hátizsákját. Megfogja anya kezét, végül további öt perc séta után hazaérnek.

Lassan melegedett a levegő, a lány kicsit összébb húzta magát. Ezt látva a fiú mellé csúszott, és átkarolta.

– Azt hittem, sose lesz vége – mondta a lány.

– Semmi sem tarthat örökké – felelte a fiú, közben megdörzsölte a lány vállát. – Így fázol? Ne félj, még pár óra, és húsz fok is lesz.

A lány csak mosolygott.

– Szeretem a félhomályt – mondta. – Nem látsz semmit, pedig az egész világ a lábad előtt hever.

– Igen, szép. Tudod, pontosan mi van alattunk?

A lány megrázta fejét.

– Ez az út – mutatott a völgybe – Alsóhámoron vezet végig. Látod? Már egész megélénkült a forgalom.

– Aha – bólintott. – Ezelőtt még nem jártam erre.

– De szép, igaz?

– Gyönyörű.

A lány puha csókot nyomott a fiú arcára, aztán hozzábújt. A lágy szellő egy pillanatra felé sodorta a fiú kellemes illatát. Érezte, ahogy remeg, nyilván ő is fázott, mégis magához húzta őt. Szíve békésen vert, légzése lassú és kiegyensúlyozott volt. Egy percre megnyugodtak.

Amikor először mennek kirándulni, majd’ kiugrik a bőréből. Bár már hat éves, neki még nem kell iskolába járnia, szülei úgy gondolják, nem érett meg rá. Apa és anya felöltöztetik, elmondják, hová mennek, amit percekkel később el is felejt. Csak arra tud gondolni, hogy végre a szabadban lesznek!

Beülnek a nagy autóba, anya bepakolja a hátizsákokat hátulra, apa már a volánnál várja. Anya még bekapcsolja rajta a biztonsági öveket, aztán előre ül, és már úton is vannak.

Nagyon boldog, amikor az erdőhöz érnek. Sose látott még ennyi fát egy helyen, sose tudta, hogy nézhet ki az erdő, eddig csak a természetfilmekből ismerte – mert imádja a természetfilmeket! A mese a kicsiknek való, ő nem lát bennük semmi érdekeset; különben is, a saját történetei és fantáziálása sokkal jobban tetszenek neki. Beleképzeli az erdőbe az egyszarvúkat, akik a vaddisznókkal együtt élnek békében. Ott laknak a dínók leszármazottai is, aprók, zöldek és igen fürgék. Gyíkoknak nevezik őket, de szerinte sokkal jobban illik rájuk a dinoszaurusz elnevezés.

Egész az erdő elején megáll az autó, kiszállnak, és útnak indulnak az ismeretlenbe. Ő folyton elcsámborog, benéz minden levél alá, megbámul minden fát, és – kivételesen – apu minden egyes szavát megjegyzi. Hogy Lillafürednél álltak meg, és onnan indultak el. Hogy Lencsésre mennek, ahová egyébként egy sokkal rövidebb úton is fel lehetne menni, de a mai nap szabad, ezért ráérnek. Megjegyzi, hogy a Bükkben él uhu, kuvik, őz, szarvas és erdei varangy. Utóbbiról megfogadja, hogy fog majd egyet, és otthon gondozza.

– Fiam, az állatoknak itt van a helyük – neveti apja. – Nem viheted őket haza csak úgy!

– Ühüm, ühüm – bólogat anyja hevesen.

– De apa, én tudom, hogy kell gondozni, láttam egy filmben!

– Kicsi vagy te még ehhez – veregeti vállon kisfiát.

– Akkor, ha megnövök! Ha megnövök, fogok egyet! – erősködik.

– Ha megnősz, tanulnod kell majd, amellett pedig nem lesz időd ilyen balgaságokra.

– De apaaa!

– Balázs, csitulj! – szól rá anyja. – Kicsi vagy és tanulatlan, ha pedig tanult leszel, el fogod felejteni ezt az egész varangyosbékás butaságot.

– Erdei béka! – javítja ki mérgesen anyját.

– Akkor az – hagyja rá.

Ő azonban nem mond le a békáról. Nem, miért is tenné? Lesznek még itt, és ha elég idős lesz, hogy kijöhessen egyedül is kirándulni, fog majd egyet.

Menet közben azonban szinte megfeledkezik az elhatározásról. Annyi állatot lát, annyi bogarat, madarat, hogy képtelen betelni velük. Fog két pillangót, megnézi őket és elengedi. Az egyik sárgás, szárnya fekete erezetű, és egy ponton furcsán hátrafelé nyúlik. A kisfiút teljesen elvarázsolja a látvány.

Órákon át bandukolnak a rengetegben, elképzeli, hogy a szél hozzá beszél, és a recsegés, ami a fákból jön, földön túli, ismeretlen állatok hangja. Nem mintha nem érné elég inger, egyszerűen kiszínezi kicsit a valóságot. Belül tudja, hogy mindez képtelenség, azért reménykedik benne, hogy valahol mégis igaza van.

A színek elvarázsolják: annyiféle fa és bokor van, annyiféle illat, szag, szín, hang, hogy mindettől mámor ittas állapotba kerül. A nagy kavalkádban elkalandozik, ezért egy óvatlan lépésénél nagyot esik és lehorzsolja arcát, könyökét, térdét. Apa jóízűt nevet ezen, anya felsegíti, de alaposan leszidja a figyelmetlensége miatt. Ő nem is érzi a sebeket, mit érdekli a vér? Tudomásul sem veszi a fájdalmat, úgy megy tovább, ahogy eddig.

Amikor visszaérnek az autóhoz, fáradtan roskad a gyerekülésbe, de nagyon boldog. Összeszedett legalább egy tucat levelet, mindegyik másképp néz ki. Akad közöttük érdes szélű, sima, recés, sárga, vörös, barna, zöld, rózsaszín és még sorolhatnám. E napon végleg megszereti az őszt.

Amikor beérnek a városba, csak akkor ébred fel, ám mielőtt hazamennének, anyának be kell vásárolnia. Megállnak egy kisbolt előtt, anya kiszáll, ő kérleli apát, hogy nézzenek szét, mert itt is gyűjtene néhány levelet. A férfi hosszas unszolás után nehezen, de beadja a derekát, és kézen fogva indul el fiával a környékre. Balázs egy levelet se talál, ami érdekelné, de ahogy mennek, szembetalálkoznak egy nénivel és egy kislánnyal. A néni elesik, Balázs úgy véli, biztos beteg, nem érti a helyzetet. A kislány arcán ugyanaz az értetlenség ül, ugyanakkor látszik rajta, hogy érzi, milyen kellemetlen ez az egész. Korához képest érett, bölcs pillantása van.

Apa eddig csendben volt, de most azt mondja:

– Látod, fiam, ha nem tanulsz rendesen, te is így végzed majd.

Tél

– Szerinted mikor jönnek az első turisták? – kérdezte a lány.

– Nem tudom, gondolom úgy egy óra múlva.

– Tizenegy körül?

– Aha.

– Kíváncsi leszek rájuk. Szerinted gyerekkel jönnek?

– Meglehet. Hétvégén összejön a család.

– Gyerekek… – kalandozott el. – A gyerekkor nehéz.

– Igen, az – simogatta meg a fiú. – Én sose voltam gyerek.

– …Azt hiszem, én se.

– Kicsim… a’ ide aszt anyunak!

– Nem, mert rosszul leszel tőle! – kiabál rá. Előre hajol, hosszú barna haja az arcát csapdossa. Most először nagyon mérges. Anya megint részeg, annyira, hogy képtelen felkelni az ágyból. Szavai összefolynak, szinte érthetetlenek, ő mégis megérti. Szeretné, ha anya újra olyan lenne, mint régen, mielőtt apa meghalt. Soha többé nem akarja részegen látni. Minden nap csak erre gondol.

– Add ide, ealsszok tőle!

– Nem, anya, NEM! – kiszalad a szobából, az üveg tartalmát a mosogatóba önti. A kupi, ami a konyhában uralkodik, mintha évek óta ott lenne. Újsághalmazok vannak minden egyes szegletben, a padló koszos, ragad az alkoholtól és egyéb kiöntött italoktól. Egy kávéskanna rozsdásodik a tűzhelyen, melyet belepett a por. Csak a kis rezsó működik a sarokban, azon főznek mindent.

Miután Nóra visszamegy a szobába, látja, hogy anya zokog. Csorog a nyála, arca tejesen eltorzult. Nem emlékszik, mikor látta őt utoljára ilyennek.

– Sahhaajjn.. sajnálom… – sírja. – Még csak tíz éves vagy, és… kicsim! – nyújtja Nóri felé a kezét.

Ő sután odasétál hozzá, hagyja, hogy megölelje. Irtózatos alkoholszag lengi körül. Mintha nem is az ő anyja lenne.

– Megváltozok… ígérem…

Nóra nem mondja, de belül így kiált: „mindig ezt mondod!”

– Csahk… légy jó… kislány… – kérleli.

– Az leszek – morogja, csak hogy csend és nyugalom legyen újra.

– Ígéred? – emeli rá fátyolos tekintetét a nő.

Nóra nem is tudja, mit lát benne. Vagy lát-e benne valamit egyáltalán?

– Ígérem – szuszogja.

– Jó… jó… – bólogat remegve. – Most pihhenek – azzal ledől az ágyba.

Még mielőtt Nóra betakarná, elalszik. Lánya csak áll ott és nézi őt. Érti, mindent ért, de semmit sem akar elfogadni. A szegénységet, a bizonytalanságot, a magányt. Utálja a helyzetet, ki akar törni belőle, de anyának szüksége van rá. Csakhogy anya már soha többé nem lesz igazán anya. Ezzel szembesülve elsírja magát, és kirohan a házból.

– Sziasztok – köszönt rájuk egy idegen.

– Jó napot – üdvözölték egyszerre.

– Szép nap ez a túrázáshoz, igaz?

Mindketten bólintottak.

A turista még pár percig állt ott, nézelődött, aztán elment.

– Látod, egyedül jött – szólt a lány.

– Igen. Biztos magányos lehet – a fiú hangjában alig érzékelhető szomorúság csengett.

– Biztos…

E pillanatban mindketten felkapták fejüket a távolból érkező, nyögő-recsegő hangra. Néhány fa fájdalmas nyikorgással indult végső útjára a viadukt felett, és amikor a földből kifordultak, egyenesen ráestek. Hatalmas kongás, fémes pattogás, csikorgás járta be az erdőt, mely elérve a hegyoldalt, megpattant azon, majd százszor visszacsapódva zengte be a völgyet. Végül egy nagy puffanással mindennek vége lett. Több tíz méter széles porfelhő szállt a magasba, az így felpattant faleveleket felkapta a szél és messzire sodorta.

A páros nyugodtan ült, mereven bámult a pusztítás felé.

– Néha még a pusztulás is szép – mondta a fiú.

– Lenyűgöző és hátborzongató – helyeselt a lány. – Vajon mennyi idő alatt fogják rendbe rakni?

– Legalább egy hónap.

– Egy hónap...

– Biztos a nyirkos föld miatt fordultak ki – gondolkozott a fiú az előbbi eseményen.

– De hát odalent már fagy!

– Az semmit nem számít, ha napközben enged a föld.

– Érdekes…

– Sose láttam még ilyet.

– Átkozott kölyök, már megint a mezőn volt, pedig megtiltottam neki! – anya nagyon mérges.

– Balázs, hányszor mondjam még, hogy ilyet nem szabad? – csatlakozik apa.

– És ha kitöröd a nyakad?! Ilyen ostoba gyereket!

– De nem fáj! – nyüszörgi könnyes szemekkel. Pedig nagyon is fáj. Gyönyörű mezőn járt, ahol egyetlen fa állt, amire felmászott, hogy körülnézzen. Csak egyszer fogott mellé, de olyan szerencsétlenül, hogy azonnal leesett és kitörte a bokáját. Ahogy tudott, hazavánszorgott, ahol szülei nagy haraggal fogadták.

– Ráadásul télen! – szól ismét anyja. – Meg van fagyva minden, a hó csúszik, pláne az ágakon! Fiam, hogy lehetsz ilyen ütődött? Egyébként is, nem tanulnod kéne ahelyett, hogy állandóan kóborolsz?

– Na jó, irány a kocsi, a többit majd megbeszéljük – fogja rövidre apja. Azon nyomban felkapja fiát, és nagy sebbel-lobbal kiviszi a kocsiba.

A hátsó ülésre rakja, ott felpakolja a lábát, aztán beül, és rohannak is a kórház felé. Balázs tompa lüktetést érez csak, mert ismét elkalandozott. Alaposan szemügyre veszi a házakat, a környéket, ahol azelőtt még sose járt. Szórakozottan beleheli az ablakot, és úgy dönt, lerajzolja a történteket. Egy fát, ami mellett a levegőben egy pálcika ember zuhan.

Ám mielőtt befejezhetné, apja nagyot fékez. Majdnem leesik az ülésről, de még időben megtámaszkodik, és kinéz elől az ablakon.

– Átkozott kölyök, mit rohangál ez az út közepén?! – szitkozódik apja.

Előttük egy kislány áll könnyes szemekkel, egyenesen a kocsiba bámul. Azonnal meglátja Balázst, aki felismeri őt. Egyszer már találkoztak, de hol? Az utcán, évekkel ezelőtt. Amikor a kislány szemébe néz, minden válaszra kérdést kap.

Ő volt az, aki az anyját segítette fel, amikor elesett! Már akkor is szépnek találta, most pedig, hogy megnőtt, bájos arcán egyre finomabb vonalak kezdtek kirajzolódni, melyek mögött azonban gyászos szomorúság ült.

– Apa, biztos nem direkt csinálta! – szól apjára.

– Menj már az útból, átkozott! – apja nagyot dudál, amitől a kislány megijed és elszalad.

– Apa!

– Te meg ne feleselj! Elég tökkelütött vagy te is!

Balázs erre elhallgat, és tüntető némaságba burkolózik.

Kibámul az ablakon, tekintete ismét összetéved az idegen gyerekével. Még csak suliból sem ismerős, de úgy érzi, minden ismerősénél jobban ismeri. Elhatározza, hogy ha elég nagy lesz, elszökik, és megkeresi azt a lányt.

Tavasz

– Tudod, honnan kapta a barlang a nevét? – kérdezte a fiú a lányt.

– Nem, honnan? – érdeklődve a fiúra pillantott, szemöldökét ráncolta, akár egy kisgyerek.

– A kultúráról. Jellegzetes eszközei voltak, még Herman Ottó kérésére tárták fel a barlangot, és egy csomó csontra meg egyéb értékre bukkantak, ami bizonyította, hogy egykor emberek éltek benne. Babérlevél alakú csiszolt nyilak meg hasonlók…

– Hogy fel tudsz lelkesedni – mosolygott rá a lány. – Szeretem, amikor ennyire elragad a hév.

A fiú zavartan somolygott.

– Tudod, hogy…

– Igen, tudom.

Egy pillanatra elhallgattak, aztán…

– Nézd, egy kardszárnyú lepke! – mutatott balra a lány. Gyönyörű pillangó tárta szét szárnyait egy kókadó virág fején.

– Nagyon szép – ismerte el a fiú.

– Hagyd, majd én felszedem.

Együtt főz anyával, mára húslevest készítenek. Anya alig tudja megfogni a zöldségeket, mindegyik kipereg a kezéből, amit pedig felvág vagy megpucol, az is a földre esik.

– Nem kell, Nóri, elintézem. – Ám mire lehajol, lánya már fel is szedte a répát. – Köszi – mosolyog rá bárgyún. Látja gyerekén a makacs tiltakozást, ezért próbál vele beszélgetni:

– És, milyen heted volt?

– A szokásos.

– Kaptál valamilyen jegyet, vagy…? – hunyorog.

– Igen, környezetismeretből egy hármast – ismeri el szárazon.

Anya legyint:

– Sebaj, lesz az még jobb is.

– Biztos.

– Kicsim, mi a baj? – félreteszi a kést és a zellerlevelet, de ahogy megtámaszkodik a konyhaszekrényen, megvágja a kezét. – A rohadt életbe! Áh! – ujját azonnal a szájába veszi.

– Ha nem ittál volna főzés előtt, meg tudnád fogni a zöldséget és nem vágtad volna meg a kezed – tesz szemrehányást Nóra. Azonnal tudja, hogy ezzel kinyitotta a bicskát.

– Nézzenek oda, tudálékos kisasszony mindent jobban tud! Én próbálnék veled beszélgetni, főzök rád, és te ilyesmiket vágsz a fejemhez!

– Azért, mert ez az igazság! – fakadt keserű könnyekre.

– Én szeretnék megfelelni neked, de nem lehet, mert te mindig itt lyukadsz ki! Szereted te anyádat, Nóri?

– Mondtam már, hogy Nóra vagyok! És tudod mit? Jobban szeretném, ha nem lenne folyton részeg!

Erre anya elhallgat, hátrébb lép és egy székre rogy. Elsírja magát. Néhány percig csak ül, néz maga elé, Nóra pedig megkavarja az ételt, hogy legalább az ne menjen tönkre.

– Kislányom… – szólongatja anya.

Nóra nem felel.

– Megpróbálok megváltozni, hallod? Minden erőmmel ezen vagyok, de… nagyon hiányzik apád, tudod?

A lány erre megfordul, kitekint az ablakon. A fákon kövér fürtökben nyílnak a virágok, szinte érzi az enyhe szellőt a bőrén. Ki akar menni, de nem hagyhatja itt anyát. Még a végén kárt tenne magában. Mély lélegzetet vesz, és hozzá lép.

– Mutasd a kezedet! – Megfogja a kezét, melyen egy széles, de nem túl mély vágást lát. – Hozok kötszert.

Anya bólint.

Amikor a sufniba megy, és feláll a székre, hogy felérje a legfelső polcot, ismét kinéz az ablakon. A túloldalon öt, vele egykorú kamasz bandázik, egy fiú szekál egy lányt, a többiek pedig nézik. Leszedi a kötszert, gyorsan ellátja anya sebét, aztán megfűszerezi a levest.

– Menj be, pihenj, én majd befejezem a levest.

– Nem, nem, még nincs minden előkészítve…

– Anya, nagyon kérlek! – könyörög.

– Nem. Ez az én feladatom, és nem fogom végignézni, ahogy a kislányom csinálja meg.

– Akkor kiviszem a szemetet. – Erre hivatkozik, pedig valójában csak ki akar mozdulni végre. Kiüríti a kukát, aztán kivonszolja a szemeteszsákot, melyben vagy hat italos üveg csörög az alumínium dobozok mellett.

– Hülye liba! Kiszúrtál velem, miattad nem mehetek sehová! – kiabál rá egy kisfiú egy vörhenyes kislányra, aztán meglöki, hogy az elesik.

– Hé, mit képzelsz? – förmed rá Nóra, és lendületből fellöki a fiút. – Egy lányt nem lehet megütni!

– Nem is ütötte meg – védi egy másik fiú. – Csak megmutatta, hol a helye.

Nóri keze nagyot csattan a fiú arcán.

– Egy lányt sem üthet meg fiú! – ismétli. Aztán a fellökött fiúra néz, és alaposan kiosztja: – Miért nem szaladsz inkább haza a gazdag anyukádékhoz, látom, jól vagy ruházva, mégsincs jobb dolgod, mint lányokat ütlegelni!

– Az a hülye szándékosan kiszúrt velem! – áll fel a fiú dühtől piros arccal.

– Akkor sem bánthatod! Menjetek innen!

– Nem, nekem egy kis pisis nem magyarázhat!

– Tizennégy vagyok!

A fiúk egy pillanatra elhallgatnak.

– Te, ez nem az a csóró gyerek az alkoholista anyjával? – fordul a bántalmazott fiú felé egy barátja. E kérdéstől az imént még bosszún gondolkozó gyerek arcáról egy csapásra eltűnik az indulat.

– Pofa be! – kiabál rá Nóra az imént szólóra.

– De, ez az – vigyorogja. – Nézd meg, most is tiszta szutyok!

– Hagyd már – süti le szemét a másik. – Igaza volt, nem lett volna szabad a lányt bántanom.

– Persze, most meg gyáván együttérzést színlelsz! – Nóra továbbra is mérges, pedig ő is felismerte a fiút. De nem tud beletörődni a helyzetbe. – Gondolom nincs, aki őszinteségre tanítson!

Ezekkel a szavakkal pedig meg is kapja, amit akart: győz. A fiú azonnal elbizonytalanodik, sőtmitöbb megbántódik, és szó nélkül faképnél hagyja az egész társaságot.

– Nóri, gyere, segítened kéne! – kiált ki anya az ablakon.

– Menjetek innen a fenébe! – küldi el még a többi fiút, aztán elfordul és visszamegy a házba.

– Különleges nap volt az, igaz? – emlékezett a fiú. – Olyan harcias kis boszorkánynak tűntél, ha tudtam volna,…

– Semmiség – hagyta rá a lány. – Ha nem úgy történt volna, nem ismerlek meg soha.

– Az igaz.

Néhány percre ismét elhallgattak, köszöntek a turistáknak, miközben a távolt figyelték. Idő közben megérkeztek a tűzoltók, a katasztrófavédelmisek, a rendőrök és a mentők. Nagy sürgés-forgás nyüzsögte be a völgyet.

– De jó lenne újra azt a reggeli csendet hallani! – szuszogta a lány.

– Már nincs sok alkonyatig.

Néhány másodpercre újabb csend következett, aztán így szólt a lány:

– Sötétedéskor nekünk is mennünk kell.

– Igen.

– Megjöttem! – kiált boldogan Balázs, miután hazaérkezik. Cipőjét, táskáját és kabátját ledobja, aztán boldogan a konyha felé indul némi friss étel reményében. Amikor odaér, anyja fogadja:

– Hanyas lett a dolgozatod?

– Ötös.

– Az szép – mondja szárazon. – Sok házid van?

– Nem, mindent megcsináltam a szünetekben.

– Akkor lesz időd délután az angolra – mondja, miközben a fiú elé rakja a meleg levest.

– De anya! – tiltakozik a gyerek.

– Jaj, fiam, semmi de! Ezerszer megbeszéltük ezt. Ideje felnőnöd!

– De még csak tizennégy vagyok!

– Pontosan! Ezért kell már most felelősséget tanulnod.

– Azt megtettem – dől hátra elégedetten. – Ott van Einstein, a béka, emlékszel, azt mondtátok, meg fog dögleni az első héten, de már három éve megvan!

– Az még semmi. Állatot nevelni mindenki tud.

– Nem tud! – háborodik fel. – Majdnem mindenki megdöglesztette a környezetórán kapott kisállatát!

– Nem állatokkal kell foglalkoznod, hanem rendes tudománnyal. Mérnök, vagy építész, az jól keres.

– Engem nem érdekel, mennyit keresek – duzzogja. – Csak jól akarom érezni magam.

– Akkor menj ki ide az utcára és játssz a többi kamasszal napi egy órát. Annyi bőven elég – legyinti. – Nem eszel?

– Elment az étvágyam – válaszolja mérgesen. – És nem ide akarok kimenni, hanem az erdőbe! Estére itt leszek, ígérem!

– Nem és nem!

– Hallgass anyádra, fiam – jelenik meg apja is. – A kirándulás meg a természet a bolondoknak való, te okosabb vagy annál.

– Épp azért akarok komolyan a természettel foglalkozni! – tekint könyörgőn apára. Minden erejével azon van, hogy meggyőzze szüleit, mert még nem tudja, hogy semmi esélye. Évek óta könyörög, mind hiába.

– Balázs, ne hisztizz már! Komolyan fáj tőled a fejem – nyávogja anyja. – Inkább add ide az ellenőrződet, hadd lássam a jegyeidet!

Balázs indulatosan kirángatja táskájából az összes könyvet, füzetet, szétszórja őket a padlón, aztán az asztalra csapja az ellenőrzőjét.

Anya kinyitja a kis füzetet, és eláll a lélegzete. Int apának, hogy nézze meg.

Balázs elégedetten mosolyog, talán most kiengedik!

– Hát ez gyönyörű – szól apja egyre dühösebben. – Így akarod elnyerni a bizalmunkat?

A fiú értetlenkedve szüleire pillant, de mindkettőjükön érthetetlen indulatot érez.

– Puskát írsz, és pont ide rejted! Ahh, hogy lehetsz ilyen ostoba? – jajgat anyja teátrálisan. Leül, a fiú elé nyomja az ellenőrzőt. Balázs azonnal rájön a turpisságra, és kikel magából:

– Ezt Barbi rakta ide! Mindig kiszúr velem! – ordítja.

– Persze, pont egy lány tenné oda? Ráadásul a veled együtt osztályelső lány?

– Igen, mert irigy rám! Ő egy csomót tanul, még puskázik is, és irigy, mert nekem nem kell!

– Úgy érted, nem tanulsz? – förmed rá apja.

Balázs pedig e ponton kilátástalannak látja helyzetét. Hogy magyarázkodhatna még?

– Higgyétek el, nem én tettem! Mutassátok meg az anyjának, még a kézírás is az övé! Én nem így írok!

– Fiam, most nagyon nagyot csalódtunk benned – szól anyja. – Holnap beszélek az osztályfőnököddel, átíratunk egy másik iskolába.

– De én nem akarom! – üvölti egyre hangosabban. – Sose hisztek nekem, azt hiszitek, én vagyok a hülye, pedig ti vagytok azok!

Apja gondolkodás nélkül arcon vágja a fiát.

– Meg ne halljak ilyet még egyszer, megértetted?!

Balázs erre elszomorodik, és további kiabálás nélkül, gyűlölködve pillant szüleire. Aztán szó nélkül kirohan a házból. Megfogadja, hogy ezért alaposan megleckézteti Barbit.

Nyár

– Lassan alkonyodik – szólalt meg a fiú. – Elinduljunk?

– Igen, menjünk.

Felállnak, de indulás előtt még a mélybe tekintenek.

– Hallod ezt? – fülelt a fiú.

A lány erre alaposan előre hajolt, és elfordította fejét. Halk, karcos zümmögésre lett figyelmes.

– Mi ez?

– A malomház. Néha bevisznek oda turistákat, hogy megmutassák nekik az épültet, és idáig elhallani, ahogy forog a kerék.

– De furcsa hangja van – mélázott a lány.

– Ez a kő hangja. Mehetünk?

– Igen.

A tévét nézi egy hosszú nap után. Végre pihenhet, jól esik, hogy most semmire nincsen gondja magán kívül. Hosszú lábai a kanapén elnyúlva pihennek, fagyit eszik.

– Hahó! – köszön be anya.

– Szia – üdvözli. – Sikerült mindent megvenned?

– Igen.

Nóra feláll, anyához sétál. Elveszi tőle a nagy szatyrokat, az egyik azonban feltűnően nehezebb a másiknál.

– Azt hiszem, három üveg vodkával többet vettél – mondja.

– Az csak vész esetére van.

– Ja, persze… – forgatja szemét.

– Ne kezdd megint, kérlek! – kérleli anyja. – Hulla vagyok. – Elterül a kanapén, nadrágja zsebében turkál.

– És a felvágottat már megint elfelejtetted – szól Nóra a konyhából. Kipakolja a szatyrokat, melyeknek tartalma meglehetősen sekélyes. Talán két napra elég kenyér, és zöldségek vannak benne. Se vaj, se hús, se tejtermék, viszont több üveg bor és tömény ital.

– Idehoznád az egyik bort? – kérdezi anyja.

– Ha kell, gyere ki érte – válaszolja.

– Nóri…

– NórA. Még mindig Nóra.

– Basszus, esküszöm, ahogy nősz, egyre rosszabb vagy! – Kikap egy cigit a dobozból, és rágyújt.

– Csak tudnám, mit vársz – sétál be Nóra a szobába. – Anya, mondtam, hogy idebent ne gyújts rá! Egyszer rád gyullad a lakás, add ide!

– Héh, hé, elégf! – tiltakozik teli szájjal. Lánya kikapná kezéből a cigit, de ahogy küzdenek, az egyszer csak kirepül a kezükből.

Nóra halálra vált arccal pillant anyjára.

– Hova esett? – kérdezi rémülten.

– Nem tudom.

– Anya, ez nem játék, merre repült el?

– Mondom, hogy nem tudom!

Nóra azonnal körbesétál a szobában, keresi a cigarettát, de sehol sem találja. Azért fél, mert – akár a ház többi helyiségében – itt is halomban állnak az újságok, papírok. Ott van még továbbá az egészen a földre lógó függöny és a műszállal bevont, több tíz éves bútorok. Bár van tűzriasztójuk, Nóra nagyon fél.

– Anya, segíts már! – türelmetlenkedik.

– Jó, legyen. Hozom a szemüvegemet.

Anyja kimegy a konyhába, közben Nóra csak nem jut eredményre. Mire anyja visszajön, kezében tartja az egyik vodkás üveget kinyitva, és ahogy próbálja felvenni a szemüvegét, az italt elejti. Nagy tócsa keletkezik az egyik halom újságpapíron, mely azonnal belobban.

– Anya! – kiált rémülten Nóra

– Úristen, nem tudtam, nem tudtam, sajnálom… – a nő elhátrál a tűz mellől, Nóra azonnal a konyhába siet, és behoz egy lábasnyi vizet. A tűzriasztó nyomban bekapcsol, így legalább a tűzoltók hamarosan ideérnek. Addig viszont valamit tenni kell.

Nóra leönti az egyik kupac újságot a vízzel, de kevésnek bizonyul. A lángok máris elnyelik az egyik függönyt, majd a karnist kezdik nyaldosni, onnan pedig átterjednek az éjjeli szekrényre.

– Gyere anya, menjünk ki innen! – ragadja karon Nóra anyát, majd nagy nehezen kirángatja az égő házból. Kint várják meg a tűzoltókat, akik szerencsére néhány percen belül odaérnek. A tűzzel szerencsére nem kell sokat harcolniuk, de mire végeznek, az egész nappali úszik a fekete tócsában. Oda a kanapé, a függönyök, pár ablak és az egyik komód. Miután felmérik a terepet, az egyik tűzoltó anya és lánya elé áll. Mindent átbeszélnek, a cigit, a helyzetet, aztán a férfi így szól:

– Asszonyom, átvihetjük önöket…

– Nem, semmi szükség rá – vág a férfi szavába Nóra. – Megleszünk, ahogy mondta, mérgezés veszélye nem áll fenn, az újságokat pedig kivisszük még ma.

– Biztosak ebben?  – fordul felé a férfi.

– Igen. Mit kell aláírni?

– Kicsim, hagyd, még kiskorú vagy, nem írhatod alá.

– Igenis aláírhatom – nyúl a papírért. – Te meg tíz perc alatt berúgtál – súgja anyjának mérgesen.

Miután a papírokat aláírták, és a tűzoltók elmentek, Nóra beviszi ingatag lábakon álló anyját a házba és a saját szobájában fekteti le.

– Csak pihenj, és nem lesz semmi baj – mondja.

– Rendben – hunyorogja a nő. – Kiviszed a…?

– Mindent elintézek.

Miután anyja elaludt, Nóra nekilátott kitakarítani a házat. Összeszedte a kormos maradványokat, kitúrt minden újságot, égethető szemetet, csutakkal felmosott, igyekezett a víz lehető legnagyobb részét felszívni, így a ház a körülményekhez képes tiszta lett. Nóra aztán a szobájába ment, és vetett egy pillantást anyjára. Síri csendben átöltözött, lecserélte koszos ruháit, és némi élelmet készített szakadt hátizsákjába. Mobilját a zsebébe csúsztatta, majd egy borítékot helyezett az ágya mellett álló éjjeliszekrényre. Végül anyjához hajolt, arcára puszit nyomott, majd így szólt:

– Szeretlek, anya.

– Már megint túrázni mész ahelyett, hogy tanulnál – vitatkozik anyja Balázzsal. – Kezdhetnél valamit magaddal! Borotválkozz meg, keress diákmelót!

– Diákmelót? – kérdi a srác szarkasztikusan – Azt hittem, az nem elég kiváló egy olyan zseninek, mint én.

– Annál biztos több értelme lenne, mint hogy mindenféle éjszakai kirándulásokra mész, aztán kihagyod a sulit.

– Torkig vagyok a sulival, anya – mondja egész higgadtan. – Egész idáig csak azt hallgattam, hogy amit teszek, az fölösleges, hogy semmirekellő leszek, hogy semmi értelme annak, amit csinálok, de ha változtattam, az se volt elég jó. Az igazság az, hogy sose leszek elég jó nektek.

– Ez nem igaz, fiam – szól apja a fotelből. – Mindent megpróbáltál már, csak azt nem, amit mi tanácsoltunk neked.

– A matekhoz mindig is hülye voltam, csak ezt ti nem akartátok elfogadni. Fogjátok fel, hogy nem leszek mérnök, gépész, építész vagy bánja a halál, miféle matekzseni!

– Vigyázz a szádra! – fenyegetőzik apja. – Egyszer már megjártad vele!

– Tudod mit? Nem érdekel. Kimegyek, és egyikőtök sem tarthat vissza.

Ezzel Balázs kivonult a szobából, és bezárkózott a sajátjába. Egy szürke túrazsák várta összekészítve, mellette egy papírdarab meg egy toll. Hosszasan írt, majdnem egy teljes órát töltött el vele, mégsem kellett egyszer sem kidobnia az elkezdett irományt. Miután végzett, egy borítékba csúsztatta az öt oldalt, és megvárta, míg szülei elalszanak. Akkor aztán kiosont a szobájából, és a levelet a telefon mellé rakta. Csendben felöltözött, összeszedte, amit még akart, végül kisétált a házból.

– Lassan előbújnak az állatok is – mondta a lány a fiúnak. – Nem kéne visszamennünk?

– Várj, hallgasd csak!

Megálltak, fülelni kezdtek.

– Kuvik?

– Igen – mosolygott rá a srác. – Lassan éledezik az erdő.

– Nemsokára lehet majd hallani a szarvasokat is, igaz?

– Nem, őket még nem. De… hallod? Róka!

– Tényleg – mosolygott a lány. – Milyen fura hangja van!

– Gyere, nézzük meg most az erdőt!

Felsétáltak a környék legmagasabb pontjára: oda, ahonnan indultak. Minden cókmókjuk ott volt, sértetlenül. Kisétáltak a szirt széléig, és ismét a távolba pillantottak. A lány teljesen elámult a látványtól, ahogy a horizonton az ég egy alig látható vonalban aranyszínt öltött, felette pedig már kékes-szürke félhomályban ragyogtak a csillagok. Telihold volt.

A pár vagy két órán át csak bámulta a messzeséget, szótlanul, egymás kezét fogva. Átfáztak, de egyikük sem szenvedett. Figyelték a Hold emelkedését, hallgatták a rengeteget, emlékeztek minden fájdalmukra, örömükre, szebb és rosszabb napjaikra. Mintha mindez most összesűrűsödött volna e végtelen éjszakában, és az égbolton elveszve, a csillagok között remélt volna egy másik befejezést. Ott, valahol a végtelenben rájuk várt a boldogság, a gondtalanság, a jövő. Évmilliókra érezték maguktól, mégis tudták, hogy most itt hever a lábuk előtt, s mindössze egyetlen lépés választja el őket a másik világtól.

A fiú megfogta a lány kezét, majd maga felé fordította őt, és forrón megcsókolta. Nem volt hosszú csók, de érett óvatossága, heves ragaszkodása minden hosszú csóknál többet ért.

– Szeretlek, Nóra.

– Szeretlek, Balázs.

Végül szorosan megölelték egymást, lehunyták szemüket, és egyetlen lépéssel hátuk mögött hagytak minden szenvedést, ami csak kísértette őket. Boldogan zuhantak a mélybe.