Tallódi Julianna: Hajni bugátlépcsőzik

Számomra az a jelenet volt Hajni esszenciája, amit tavalyelőtt adott elő, januárban. Együtt jártunk a fősulira, és épp a gazdasági jog vizsgára várakoztunk. Ő a jegyzeteit bújta, én meg nem tudtam eldönteni, hogy tajtékozzak, vagy legyintsek az egészre, ugyanis akkor tudtam meg, hogy a rettegett Dési tanár úr mégis hozzácsapta a vizsga anyagához a húszas és a huszonegyes tételt. Ez csak nekem hatott újdonságként – már akkor sem voltam a jólinformáltság mintaképe. Tankör helyett partik, levlista helyett álmodozás a parkban – talán ott szúrtam el, hogy követtem a szabályt, miszerint a főiskolai élet annyit ér, amennyit magadnak kiveszel belőle.

Némi kérlelés után belepillanthattam Hajni jegyzetébe, hogy átnézhessem a hiányzó tételeket. Tiszta volt és világos, amennyire egy gazdasági jog jegyzet csak az lehet. Akkor megértettem, miért zengnek ódákat Hajni jegyzeteiről, amik annyi ötöst szereznek a lánynak, és amiket a barátnőin kívül senki sem látott. Az én filozófiafüzetemről is ódákat zengtek, de azért, mert képregényes formában mutattam be az európai gondolkodás történetét, és nem átallottam Hegelt egy parkban söröző, züllött punkká degradálni. Ja és mert én mindenkinek megengedtem, hogy lefénymásolja.

– Kriszti – mondta Hajni, talán csak azért, hogy ne figyelhessek egészen a tételekre – tegnap is többen a te jegyzetedből készültek. Nem zavar, hogy a te munkád után ők kapják az ötöst?

– Nem – közöltem. – Szeretek segíteni másoknak. Te talán nem?

– Hát, én nem így segítek az embereknek – húzta fel az orrát.

– Hát hogyan?

– Másképp – felelte Hajni, az altruizmus élő szobra. Aztán kínos csönd jött volna, ha nem szólalok meg:

– Nagyon király ez a jegyzet. Megértem, hogy félted.

– Micsoda? – nézett rám értetlenül. – Ez nem is az én jegyzetem.

És még akkor sem szakadt rá a B épület mennyezete. Persze Hajni azon ritka példányok egyike volt, aki a felsőoktatásig is eljutott csak magolással. Aminek nem tudta az elejét, annak a végét sem. Mindent betéve tudott, kivéve a dolgok értelmét. Lehetett volna annyi eszem, hogy tudjam, az ilyenekre soha nem szakad rá a mennyezet.

Aztán jött a nagybetűs. Neki MLM vállalkozások, nekem pedig a viccek klasszikus bölcsészmelója: a gyorsétterem. Nem szenteltem több gondolatot Hajninak, amíg cirka egy év múlva fel nem hívott.

Tipikusan az a fajta hívás volt, ami kipukkasztja az ember nyugodt kis buborékját. Mész haza, gyönyörködsz a napfényben, ami még ingyen van, és akkor hirtelen valaki téged követel, de olyan lélekszakadva, mintha világvége volna.

– Kriszti! Kriszti, te vagy az?

Egy kicsit gondolkodnom kellett, hogy kinek a hangja az. Az derengett, hogy nem kedvelem az illetőt, és hogy ez olyan… kétségbeesett üzletasszonyos hang.

– Igen, Krisztinek hívnak – feleltem óvatosan.

– Én vagyok az, Hajni.

– Ó – mondtam. – Szia. – És rögtön az esszencia-jelenet ugrott be.

– Figyelj, Kriszti, nagy bajban vagyok, és azt hiszem, csak te segíthetsz rajtam!

El nem tudtam képzelni, mi lehet az, amiben én lehetek az egyedüli segítség, főleg, hogy Hajni nem úgy beszélt, mint aki mindjárt lehengerel egy visszautasíthatatlan pénzügyi ajánlattal. Megálltam, és vártam a felvilágosítást. Mély levegőt vett, aztán kibökte.

– Azt mondták, egyszer te is megcsináltad a Bugát lépcsőt.

Most rajtam volt a sor, hogy mélyet sóhajtsak.

– Igazat mondtak.

Nem dicsekedtem a Bugát lépcsővel, de a legjobb barátaim tudtak róla. Ha egy ilyen városi legenda igaznak bizonyul, azt a sztorit muszáj továbbadni.

– És hogy lett vége? Mitől múlik el?

Értettem már.

– Hajni… csak nem te is?

Megizzadt a képzeletem, ahogy magam elé idéztem Hajni tüchtig kis alakját, amint lefelé botorkál a kanyargós lépcsőn, egyik kezében a táskája, a másikban egy doboz sör. És el szeretne veszni a világban.

– De, igen. Tegnap este. Mitől múlik el, Kriszti? Neked elmúlt, nem?

– De – feleltem, és újfent megrohant az az érzés, ami a Bugát lépcső óta elfog időnként: hogy én mekkora mázlista vagyok. Ha nem találok rá a megoldásra, talán már halott lennék. Halott, őrült, hajléktalan, vagy ezek valamely kombinációja. Köszönöm, őrangyal, nem váltalak le!

Feltettem a legfontosabb kérdést Hajninak:

– Hol vagy?

– Valami Mázsa téren – nyöszörögte Hajni. – Az Astoria jött az Örs után, aztán meg ez. Egyáltalán létezik ilyen hely? Az van ide írva, hogy tizedik kerület, de csak öt percre van az Astoriától!

– Nyugi, nyugi! – próbálkoztam, de Hajni eltökélte, hogy megosztja velem a Bugát lépcsős őrület minden részletét.

– És hiába kérdeztem a buszvezetőt, csak morgott, hogy hülye vagyok én? Merthogy ez a rendes útvonal, és hogy mit képzelek…

Nekem nem kellett bemutatni ezt az érzést. Amikor a metróban a Nagyvárad tér után bemondják, hogy a Pillangó utca következik, és az utasok még a fejüket sem kapják fel, ott megáll a józan ész. Én akkor dobtam el a holdig az agyam, amikor a Körúton gyalogolva két sarok után egy kertvárosi főtéren kötöttem ki.

– Mázsa tér? Maradj csak ott, jó? Mindjárt odamegyek.

– Remélem, te idetalálsz! A többiekkel hiába beszéltem meg találkozót, nem találtak meg. De hátha te már…

– Hát én is remélem – válaszoltam. Csak most jutott eszembe, hogy jóságos szamaritánus helyett bosszús is lehetnék. Sétálj le az Attila útig, miközben elfogyasztasz egy sört, és akkor megbolondulnak az irányok. Mégis mit várt Hajni, amikor megcsinálta a Bugátlépcsőzést, és közben tudta, hogy igenis működik? Eh. Már mindegy: úgysem viseltem volna el, hogy valaki miattam így tévelyegjen, és talán sose találjon haza. (Éltél már három napig hétszázötven forintból? Ha igen, akkor azóta biztos másképp nézel a hajléktalanokra.)

Cirka háromnegyed órába telt hazaugranom egy térképért, meg odakeverednem a Mázsa térre, ami tényleg létezett, de ronda volt, mint a bűn. Engem a rendes úton vitt a villamos, ahogy azóta általában, mióta összefutottam a fiúval, aki megtörte az átkot. Bár segített, meg minden, igyekeztem elfelejteni, mert ő is olyan őrülten valószínűtlen volt. Például ahogy a fény ráesett… Meg a neve is. Zsarenka? Ilyen néven csak manók futnak, meg orosz transzvesztiták.

– Szia – köszöntem rá Hajnira, aki egy patika előtt ácsorgott állig begombolt átmeneti kabátban. Zilált üzletasszony. Miután a nyakamba ugrott és körbetáncolt, zord arccal megkérdeztem tőle, hogy miért?

– Fogadásból.

A szemöldököm a homlokom közepéig szaladt.

– Fogadásból? De hát tudtad, hogy működik, nem?

Hajni kényszeredetten elvigyorodott, és abban a pillanatban teljesen úgy nézett ki, ahogy én a szellemi ősellenségemet elképzelem: divatmárkákban járós, közhelyekben beszélős üres nő, aki showműsort reggelizik, bulvárlapot vacsorázik, és soha nem jut el az élet felszíne alá.

Kedvem lett volna jól kiosztani. Főleg, miután hallottam, hogy folytatja:

– Annyit hallottam az egészről, hogy te megcsináltad, vettél egy sört, és azalatt megittad, amíg lementél a lépcsőn, szóval ahogy kell, és aztán három napig nem találtál haza. Azt gondoltam, csak behülyítettél mindenkit, hogy rólad beszéljenek.

Hogy rólam beszéljenek? Hát az emberismeretet is csak magoltad, kedves Hajni? A vak is látja, hogy az a típus vagyok, aki úgy hajítja el a mikrofont, mint a tüzes vasat.

Vágtam egy csúnya fintort.

– Legalább őszinte vagy – közöltem. – Egyébként mindenki magából indul ki.

– Ha-ha – mondta. – Nagyon vicces. De nem veszekedni akarok veled. Főleg nem így, egy év után.

Ennek felettébb örültem. Elindultam arrafelé, ahol a térkép szerint az 51-es busz megállójának kellett lennie, és még elmorogtam az orrom alatt:

– Fogadásból… fsszh!

– Hová megyünk? – kérdezte Hajni. Csak nehezen tartott lépést velem: ő láthatóan fáradt volt, engem meg hajtott a düh.

– A csepeli gyártelepre.

– Ott lehet kijönni ebből a…?

– Olyasmi. Lakik ott egy srác, ő tud segíteni. Teljesen véletlenül találtam meg. Remélem, még ott van. Lehet, hogy elköltözött.

Ezt inkább csak Hajni ijesztgetésére mondtam. Az, ahogy Zsarenka elbúcsúzott tőlem (Meg ne lássalak itt még egyszer!), nem azt sejtette, hogy gyakran váltogatja a lakóhelyét.

– Komolyan? És hogy tud segíteni ezen?

Legszívesebben érzékletesen előadtam volna, hogy az a srác leharapja két lábujjad, mert ez a csoda ára, de inkább visszafogtam magam. Kezdtem aggódni. Ha meg is találom Zsarenkát, nagyon pipa lesz rám, amiért visszajöttem, ráadásul másodmagammal. Még azt is kinéztem belőle, hogy tényleg a lábujjamat kéri majd vámként.

– Nem tudom, hogyan csinálja – válaszoltam. – Csak menni kell vele egy kört a gyártelepen, követni kell egy darabig, és ennyi.

– A gyártelepen lakik? Valami gondnokféle? – kérdezte Hajni. Magamban jót mosolyogtam rajta, hogy még ha a Mázsa tér jön is az Örs után, Hajni akkor sem vált át elborult fantasy film-logikára, hanem ragaszkodik a realitásokhoz.

– Egy romos raktárban lakik. És azt hiszem, nem is igazi ember. Van benne valami fura. Majd meglátod.

– Nem hiszek a nem igazi emberekben – jelentette ki Hajni. – Még most se.

– Én sem. De Zsarenka akkor is…

Hű. El sem hittem, hogy csak így kicsúszik a neve. Még a legrészegebb éjszakákon, amikor már a kvantumelméletet meg Zámbó Jimmy Nézz le rám-ját veszem elő, még akkor sem beszéltem róla soha senkinek. Félig azt vártam, hogy rám szakad az ég, de nem történt semmi. Ezt jó jelnek vettem.

Újabb fél óra múlva megérkeztünk a Csepel Művek bejáratához. Még mindig füstölögtem, bár időközben kiderült, hogy Hajni is tud udvariasan viselkedni, mi több, gondolkodni is. Talán még barátok is lehettünk volna, ha én is be vagyok oltva sikerorientáltsággal, vagy ha nem irigylem annyira.

Csepel sem volt egy szépség, de azért jobban tetszett, mint a tizedik kerület. Amikor először keveredtem ide, azt hittem, a tér mellett az idő is megőrült, mert ez nem lehet más, csak a nyolcvanas évek. Még mindig fekete-fehér tévénk van, és a szomszéd bácsi, akinek még az sincs, péntekenként átjár apámhoz megnézni a meccset… De a gyártelep belsejében már másképp gondoltam. A neonok töröttek, a vakolat hullik, sehol a híres virágzó nagyipar.

A környék most is ugyanolyan volt, mint tavaly, csak egy vadi új kerítést húztak fel az egyik düledező raktár köré. Kéken virított, és el sem tudtam képzelni, ugyan mi értékeset őriznek vele.

Elindultunk befelé az ipartelep mélyére, dugig tömött szeméttárolók meg rozsdás színű gazok között. Töredezett aszfalton és rég halott iparvágányokon tapostunk.

– Jó kis hely – fintorgott Hajni. Ebben nem értettünk egyet: szerintem igenis van valami megejtő és vadromantikus a régi gyártelepekben. És akárki akármit mond, számomra egyenesen méltóságteljes, ahogy enyésznek.

Úgy lépdeltem a hol katedrálist, hol bérkaszárnyát formázó épületek között, mint a skanzenban. Igyekeztem felidézni, melyikben lakott Zsarenka, de amiket eddig láttam, azoktól nem lett aha-élményem. Mintha valami nagyon lerobbant ház lett volna, sok ablakkal… és igen. Megláttam egy ilyesmi raktárt, és már tudtam, hogy csak az lehet. Füsttől kormos téglaépület, alacsony ablakokkal, amiknek a felét bedeszkázták, a többi meg kitört. Rézsút besütött rajtuk a bágyadt délutáni nap. Az ajtón lakat volt.

– Ez az – közöltem. Megálltam, és gáláns mozdulattal mutattam Hajninak, hogy menjen nyugodtan közelebb. Odament, benézett az egyik ablakon, aztán a fejét rázva fordult felém:
Itt nincs senki! És olyan kosz van bent… Itt biztos nem lakik semmiféle srác.

– Kopogj be! – Még mindig nem mertem közelebb lépni. Szerettem volna elkerülni Zsarenka bosszúját.

A kopogás úgy hangzott a vasajtón, hogy klang-klang. Vártunk.

Annak idején én nem kopogtam, csak mozgást láttam a raktárban, és azért néztem oda. Amikor meg odébb akartam állni, Zsarenka utánam kiáltott, hogy várjak már, mert milyen volna, ha csak úgy elmennék a megmentőm mellett.

– Ez hülyeség – mondta Hajni egy perc múlva. – Nincs itt senki. Ez a szupersrác elköltözött. Most mi a fene legyen?

– Csudába – sóhajtottam, és én is odamentem az ajtóhoz. Leverően hétköznapinak látszott.

Benéztem az ablakon is. Dobozok, málladozó pozdorjalemezek álltak odabent, a vastag porrétegtől egészen bársonyosnak látszottak. Az egyik oszlopon egy ősrégi légypapír függött. Már épp el akartam fordítani a fejem, amikor valami mozgást vettem észre. Összeszorult a torkom. Zsarenka egy sötét sarokban ült, és úgy vicsorgott, mint egy rajzfilmes főgonosz. Az egyik kezét feltartott középső ujjal felém nyújtotta, a gyűrűje megvillant egy napsugárkévében.

– Itt van – suttogtam Hajninak, aki már ott is termett mellettem az ablaknál.

– Helló! – kiáltott be a raktárba, és megkönnyebbülve biggyesztette utána: – Végre!

Zsarenkának szinte szikrázott a szeme a dühtől. Feltápászkodott a sarokból, és elindult felénk. Ahogy áthaladt a fényfoltokon, azok épp olyan szürreálisra festették, mint tavaly: úgy hatott, mintha a srácot egy más napszakban játszódó filmből vágták volna ki. Akárhogy tartottam is tőle, kedvem lett volna megbökni, hogy igazi-e. Ugyanúgy nézett ki, mint egy éve, kusza haj, keskeny szemrés és vékony, kamaszos sziluett.

Kinyögtem egy bátortalan köszönést.

– Szia, Zsarenka.

Naná, hogy felismert. Biztos nem kellett sok ügyfelet megjegyeznie.

Összefonta a karját, és úgy méregetett minket a törött ablak mögül. Amikor először megszólalt, nekem címezte az üzenetét:

– Mit mondtam neked?! MI? MI? NA, MIT MONDTAM?

Hajni ijedten hátrált, én meg egyre kisebbre zsugorodtam. Úgy tűnt, Zsarenka meg van elégedve a hatással, mert hamar lehiggadt.

– Vis major volt – szabadkoztam – tőlem független dolog… És ha nem segítek…

– Persze – legyintett ingerülten. – Persze, hogyne. Akkor se, ha én segítek. – Magában szitkozódva odalépett az ajtóhoz, és egy kitört ablakon átnyúlva kinyitotta a lakatot. Félreállt, hogy bemehessünk szerény és poros hajlékába.

– Köszi – mondtam.

– Mégis mit? – morogta. – Azt, hogy megfőzlek titeket a kazán fölött?

– Tessék? – sikkantotta Hajni. Én meg nyeltem egy nagyot.

– Itt nincs kazán – válaszoltam nagy merészen.

Zsarenka elvigyorodott, és az ablakon át egy másik épület felé intett.

– De ott van.

– Igen? – Csak üres fenyegetőzésnek tűnt, mégis elkezdett gyöngyözni a homlokom.

– Aha – felelte. – De nem működik.

Aztán lemondóan sóhajtott, mint aki sajnálja, hogy így van.

Hajni felé intett.

– Na, gyere velem.

– Hová? – kérdezte Hajni automatikusan.

– Majd meglátod – duruzsolta Zsarenka mézesmázosan. – Vagy esetleg nem. Nem is tudom, melyik a jobbik eset.

És megint gonoszan vigyorgott. De Hajni már nem dőlt be.

A hátsó ajtón át kimentek valahová, én meg ott maradtam a raktár közepén, azon morfondírozva, hogy vajon miért van, hogy csak annyi lábnyomot látok a porban, amennyit Zsarenka a szemünk láttára hagyott maga után. Ha tényleg itt lakik, legalább annak a felületnek tisztának kell lennie, ahol alszik. Ha meg kísértet, vagy ilyesmi, miért hagyott most nyomokat? Tudtam, úgysem jöhetek rá. Holnapra meg megint félig álomnak fog tűnni az egész dolog. Lepattan róla a logikám.

Néhány perc múlva visszajöttek. Hajni megkönnyebbülve, Zsarenka pedig sértődötten. Most nekem intett.

– Te jössz.

– Én? Miért?

Felvonta a szemöldökét.

– Inkább maradnál?

Nem maradtam. Kimentünk a hátsó ajtón, át a szemetes udvaron, egy másik épületbe, aminek az ajtaja nyitva állt. Itt nem voltak lomok; üresen tátongott az egész.

– Most büntetésből visszavezetsz a Bugát lépcsős útra? – kérdeztem.

– Ha-ha. Inkább ne adj ötleteket.

Nem akartam csöndben gyalogolni utána. Ritkán beszélgethet furcsa kísértet-fiúval az ember.

– Miért működik úgy a Bugát lépcső? – Már tavaly is bántam, hogy ezt nem kérdeztem meg.

Zsarenka vállat vont.

– Elhinnéd, ha elmondanám? Nem.

– De.

– A Bugát lépcsős dolog csak egy szelep. Egy a sok közül. Ha az ilyen lehetőségek nem lennének, a megszokott rend sem működhetne. Legalábbis nekem úgy tűnik.

– És elmúlik magától a hatása?

– El tud, vannak helyek, ahol vissza lehet térni. Nem mintha ismerném őket. De most már hallgass el, nem tudok koncentrálni!

Megtorpant egy lépcsőház előtt.

– Nehéz eset vagy – közölte.

– Ezt már mondták páran.

– Megvan – szólalt meg némi töprengés után. – Lefelé megyünk. Arra.

Követtem az alagsorba. Tettünk egy félkört a homályos, dohos szagú folyosókon, és felmentünk egy másik lépcsőn.

– Miért kell nekem is menni veled egy kört? – próbálkoztam.

– Tudod, mit? Elmondom. Hátha akkor hálás leszel nekem, és soha a büdös életben nem jössz vissza. Oké?

– Ööö…

– Azért, mert én nem vagyok gyilkos.

Ez ám a válasz. Egy folyosónyi szakaszon át győzködtem, mire kifejtette.

– Ezt sem fogod elhinni, de nem érdekel – mormogta maga elé. – Szóval mindenkinek van egy saját útja, tudod? Az a rendszer, ahogy egyedül odatalálsz a helyekre, az igazából nagyon is szubjektív. Mindenkinek más. És ha ti most a saját utatokon maradnátok, az nem lenne jó. Nem tudom, mi történne, de valami nagyon rossz. Baleset, halál, ki tudja mi. Ezért kerestem nektek másik utat.

– Aha – mondtam bizonytalanul.

Zsarenka folytatta, de attól sem lettem sokkal okosabb.

– Te segítettél ennek a másik lánynak. Amit nem tehettél volna, ha először én nem segítek neked. Én indítottam el a dolgot, és felelős vagyok.

Próbáltam a lényegre összpontosítani.

– Hát, ezek szerint duplán megmented az életünket. Bár meghálálhatnám valahogy!

– Nem kell a hála! – húzta fel az orrát. – Nem kell a köszönet! Boldog leszek, ha egyszerűen nem háborgatsz többé.

– Így utálsz segíteni az embereknek? – szaladt ki a számon.

Zsarenka villámló tekintettel nézett rám.

– Ne feszítsd túl, mert baj lesz! De komolyan!

– Jó.

Visszaértünk az udvarhoz.

– El fogsz tévedni – jelentette ki Zsarenka jól hallható kárörömmel. – Nem egyszer és nem kétszer. De ez van. Ez a legjobb út a sajátod után, amit találtam neked. Legyél érte rohadtul hálás.

– Oké. Rohadtul az leszek.

A drámai végszó sem maradhatott el. Zsarenka úgy köszönt el, mint tavaly: ordítva.

– Ha még egyszer ide mertek jönni, akkor nem leszek ilyen jó fej! Egyszer idejönni szerencse, kétszer hiba, háromszor tudjátok mi? Öngyilkosság! Értitek?

Szorgalmasan bólogattunk, de mivel túl bátornak látszottunk, Zsarenkának nem tetszett a műsor. Ordibált és fröcsögött még egy darabig, engem jól mellbe is bökött az ujjával, ahogy apa szokta a gyerekét, ha felesel. De a reakcióm csak az volt rá, hogy elvigyorodtam:

– Te nem vagy kísértet!

Erre aztán végképp elfutotta a pulykaméreg. Felmarkolt egy porban heverő függönyrudat, és azzal űzött ki minket a raktárból. Végül, mint egy hisztis sztár, döngve becsapta a vasajtót.

– Hű, ez durva volt – mondta Hajni. – Az eszem megáll.

– Egyetértek – bólogattam. Azon töprengtem, vajon milyen balesetet úszhattam meg, és hogy fogok hazajutni.

Kigyalogoltunk a gyártelepről a Szent Imre térre, ami teljesen rendben volt. Ott voltak a buszmegállók is, ahol lenniük kellett. Kisütöttük, hogy Hajninak 48-assal kell hazamennie, én pedig az 51-est vártam.

Amikor megláttuk közeledni, Hajni megkérdezte:

– És ha nem javult meg?

– Akkor ez van. Én ennyit tehettem. Pontosabban Zsarenka.

– Miféle hülye név ez amúgy?

Megráztam a fejem.

– Nem is akarom tudni.

Felszálltam a buszomra, és reméltem, akkor látom legközelebb Hajnit, amikor Zsarenkát.

Az 51-es megállt a Török Flóris utcánál, ahol át kellett szállnom arra a buszra, ami hazavisz. Egy kő a sok közül legördült a mellkasomról.

De csak átmenetileg. Merthogy a Török Flóris utcai bazársor nem úgy nézett ki, mint ahogy emlékeztem rá. Át kellett vágnom valami téren, ami legutóbb még nem volt ott. Heves ingerem támadt rá, hogy levessem magam a földre és hisztériázzak, vagy hogy lefejeljek egy fát, de inkább elindultam. Nem a poros ösvényt választottam, mint a többiek, hanem végigmentem az út szélén, és megnéztem egy ház falán, miféle utca is ez. Akkor mit találok az útpadka mellett a gazban? Egy szép új ötezrest. A ropogós öröm a nagy ürömfőzelékben!

A busz végül beiktatott két nem létező megállót az útvonalába, de rendesen hazavitt. Legalábbis majdnem. A házunktól egy sarokra ugyanis nem a megszokott Kazinczy utca keresztezte a mi utcánkat, hanem valami fényes és irodaházas Teleki utca.

Egyelőre nem mertem tovább menni, hogy megnézzem, mi a helyzet a lakásunkkal. Megálltam, és végigtekintve a Teleki utcán, elborzadva mantráztam:

– Nem hiszem el…

– Én sem! Kiáltotta valaki vidáman, és hirtelen rég nem látott ismerősöm, Móni penderült elém.

Piros blúz volt rajta, és elegáns szoknya, a mosolya olyan volt, mint négy éve, és ragyogott a vidámságtól.

– Nahát, Kriszti! Milyen kicsi a világ! Végre találkoztam valakivel a régiek közül! Pedig már itt vagyok egy hónapja!

– Hazajöttél Ausztriából? – nyögtem ki nagy nehezen.

– Aha. Budapesten is lesz egy irodája a cégnek. Fel akartam hívni mindenkit, hogy hazajöttem, csak ellopták a telefonom, és nem tudom senkinek sem a számát.

– Akkor majd megadom, akiét még tudom – feleltem gépiesen. Még mindig nem hittem el, hogy Móni, meg úgy igazából minden – igazi. Így jár az a nap, amibe túl sok eseményt zsúfolnak.

– Jól van. Amúgy itt az iroda, épp onnan jövök. Ott állok abban a parkolóházban. Ráérsz? Beülhetnénk valahová, és megbeszéljük, kivel mi újság. Neked összejött a számviteles meló?

– Á, nem. El sem merem mondani, hol dolgozom.

– Na. Hol?

– Egy gyorskajáldában.

– Viccelsz? A te agyaddal?

– Oda vettek fel… – kezdtem kényelmetlenül érezni magam.

– Ó, ez nem igaz! – sajnálkozott Móni, mintha ez lenne a legnagyobb igazságtalanság, amit aznap hallott. – De sebaj, ha akarod, tudok neked helyet. Kell még pár új ember.

– Ne már, tényleg?

– Aha. Több pozícióba is. Ha a számvitel esetleg mélyvíz, mehetsz akár back office-ba is. Vagy akármi. Eddig nagyon jó a csapat, csupa fiatal, és tényleg jó arcok. Némelyik kicsit őrült, de imádom őket.

Hitetlenkedve csóváltam a fejem.

– Mi az?

– Semmi, csak annyira fura, hogy évekig küszködök az álláskereséssel, és a végén az állás talál meg engem.

– Haha. Na, akkor üljünk be valahová, és majd elmesélem, mi hogy van. Holnap meg bemehetsz Ibolyához, ő a HR-esünk, és vele majd elbeszélgetsz a szabad pozíciókról.

– Tényleg?

– Tényleg, hát! Még tök közel is lenne neked, csak három buszmegálló.

Most már nem bírtam leplezni a vigyoromat. Elnéztem a házunk felé, és magamban azt mondtam: vagy egy sarok. Persze, csak ha a rendes helyen jutok ki a kávézóból.