Hogy
miről ismerszik meg a vérbeli falusi turista? Egyik kezében
kecskesajt, másikban parasztkenyér, előtte egy kupica
barackpálinka. Rövid gatyában és fröccsöntött papucsban
téblábol. Ráadásul még élvezi is.
Nosza!
Felcsaptam falusi turistának. Mindig rajongtam a jófajta
pálinkáért. Jobban is esik, ha autentikus környezetben fogyasztja
el az ember, ezért miután leszálltam a buszról, tiszteletemet
tettem a helyi talponállóban.
Vérbeli
vidéki hangulat. A pultnál pár tájjellegű figura, akik az előző
napi részegséget próbálják újra előállítani. Az ablaküveg
belső oldalán légypiszok. Kívülről az eső karbantartja. Az
asztalok piros kockás terítői a múlt heti pörköltmenüről
tanúskodnak.
A
barátságos bajszú kocsmároshoz fordulok:
– Tessék
mondani, van itt valami helyi termék?
– Mit
tetszik? – morran. Csak a bajsza barátságos.
– Olyasmit,
amit nem tablettából és vízből kevertek össze.
Elém
tol egy kancsó fehéret. Megfontoltan ízlelgetem, majd huszáros
lendülettel magamba kényszerítem. Indulni kell, vár a nagy
kaland.
Némi
kóválygás után megtalálom a tanyát, ahol majd megszállok.
A
kapuból vérszomjas fenevadak méregetnek. Próbálom őket egy
bájmosollyal lefegyverezni, de nem vevők rá. A humoromra sem.
Várok.
Egy
takaros fiatalasszony siet elém. Kezét a kötényébe törölgeti.
Mögötte két maszatos arcú apróság. Az egyik alig nőtt ki a
földből, de a letört foga és a huncut szeme nem sok jót ígér.
– Tessék,
fáradjon beljebb!
„Hej,
de befáradnék én, csak az ura meg ne tudja!” És valóban, jól
mérem fel a helyzetet.
A
férj hatalmas termetű ember. Egy legyintésétől már tériszonyom
lenne. Inkább csak mosolygok, és hallgatom a fiatalasszony
csacsogását, amíg megmutatja a szobám. Elégedetten bólogatok.
Az
ágynemű felhúzva.
A szobában napsütés és tisztaságillat. Kellemes kuckó. Jó lesz
itt három napig.
Lepakolom
a holmim, majd visszatérek a háziakhoz. Az asszonyka sürgölődik
a nyárikonyhában. Szemrevaló teremtés, ezért szemrevételezem.
Tüzes menyecske lehet, ágymelegítőnek való.
Az
ember halk szavú. Keveset beszél, az a kevés beszéd se
sokatmondó.
– Este
áthajtjuk a gulyát.
Na,
jó! Ennyivel okosabb lettem.
Közben
elém kerül az uzsonna. Jókora karéj szalonna, ropogós héjú
fehér kenyér, mellé friss paprika, paradicsom.
Ezek
tudnak élni!
Kit
érdekel a koleszterin meg az elsavasodás!
A
gazda úgy eszik, mintha el akarnák venni előle. Én csak
csipegetek, a városi gyomrom a joghurthoz szokott.
Az
asztal mellett a két fenevad a lepotyogó maradékot lesi. A
komondor a kezem alá simul. Nocsak, hát már barátok lettünk? Mit
tesz egy kis szalonnabőrke?!
Már
lemenőben a Nap, amikor elindulunk a gulya után. Az ember szótlanul
baktat. Nem baj. Bámészkodom. Messze, ameddig a szemem ellát,
legelők. Közelebb kéttenyérnyi bioaknák kandikálnak ki a
fűcsomók közül. Jobb lesz a lábam elé nézni!
Már
látni néhány szép példányt a gulyából. Ahogy közeledünk,
egyre nagyobbak lesznek. Arról nem volt szó, hogy ezek ilyen nagy
barmok!
A
komondor nekiiramodik. A gazda keze intésére elindul egy irányba,
majd vissza. Nagyon nem egyértelmű szerintem, mit akar, de a
tehenek tudják. Mennek, amerre kell.
Legyalogoljuk
a lábunkat, amikor az ember végre megálljt int és visszahívja a
kutyát.
És
innen még haza is kell menni!
Mire
visszaérünk, a papucs kisebesíti a sarkam és nem érzem a
lábujjaimat.
Fáradtan
ájulok a patyolat ágyneműre. Üde szappanillat, alkonyba boruló
hegyek és a háziasszony mosolya. Úgy alszom el, mint a levetett
bunda.
Legelőkről,
a szélben csapkodó fehér ágyneműről és egyre távolodó
tehéncsordáról álmodom.
*
*
Erős
késztetésre ébredek.
Felpillantok,
de fogalmam sincs, hol vagyok. A bőrömből szivárgó tehénszag és
az ágynemű illata eltéveszthetetlen párosítás. Nekiindulok
mellékhelyiséget keresni.
Nem
érek rá kódorogni,
inkább kirontok a bejárati ajtón. Az udvar túloldalán álló
bokrok megfelelő illemhelynek tűnnek.
Megkönnyebbülve
indulok visszafelé. Meg-megállok a visszaúton. Bámészkodom. A
hajnali szellő rezegteti a nyárfa leveleit, az árnyékok
körvonalai szinte izzanak a holdfényben. Lépek párat a ház felé,
amikor fenyegető morgás hangzik fel a hátam mögül.
A
biztonság kedvéért lépek még kettőt. A hang erősödik. A
vállam felett hátralesek. A komondor karnyújtásnyira tőlem
elszánt pofával méreget. A helyzet korántsem tűnik rózsásnak.
Mindezt
tetézi, hogy a mitugrász pumi is rázendít a nótára. Legalább
egyikük elhallgathatna!
Tehetetlenül
ácsorgok az udvar közepén. Ha mozdulok, a komondor még
rosszkedvűbb lesz. Inkább álldogálok egy darabig, nem lenne
kellemes kutyagumiként végezni.
A
háziak ajtaja felett villany gyúl. A gazda pillant ki és magához
inti a pumit.
A
komondor megcsóválja a farkát, és büszkén néz a közeledő
gazdára. „Látod, mit fogtam?”
– Hijnye,
a kutya teremtettit! Hát hogy megijesztette ezt a komondort!
Na,
persze. Reszket a félelemtől.
– Elnézést
– dünnyögöm illemtudón.
– Jó
kutya vagy, Bodrog – dicséri a gazdája. – Te is, Cudar. Maga
meg lesz szíves többet nem mászkálni éjszakánként, mert a
végén még baj éri.
A
kutyával is jobban bánnak itt.
Elsomfordálok,
mint a megszeppent gyerek. Gondosan magamra zárom az ajtót. Hallom,
hogy a túloldalon egy hatalmas, bundás állat a küszöbre
telepszik. Innentől hét lakat alatt őriznek.
Visszafekszem,
de az ijedtségtől még sokáig nem tudok elaludni. Aztán kezdem
érezni a vidéki levegő súlyát. Először csak a homlokomra
telepedik, majd elkezdi húzni lefelé a szemhéjam. Csak akkor
engedi el, amikor odakinn már hétágra süt a nap.
Komótosan
készülődöm.
Óvatosan
kinézek a résnyire nyitott ajtón. A kutyáknak nyoma sincs.
Elmerészkedek a háziúrék rezidenciájáig. A szemem sarkából
látom a komondort az udvar túloldalán. Ügyet sem vet rám. Csak
az éjszakai műszakban teljesít szolgálatot.
Az
ajtón egy üzenet fogad. A háznál senki nincs, de a reggelim egy
kosárban a teraszon vár. Megragadom a kosarat, és a rétek felé
veszem az irányt. Leülök a fűrengetegben és nekilátok. Langyos
kifli, meggylekvár, termoszban kávé. Isten áldja a gazdasszony
kacsóit!
Elropogtatom
a finomságokat, majd útra kelek. Az ijedtségre kell némi
gyógyorvosság.
A
faluba beérve a helyiek az út szélén ácsorogva várnak valamire.
Köszöngetek mindenkinek, ahogy a kocsma felé haladok. Errefelé
így illik. Visszabiccentenek, bár nem kétlem, az arcomra van írva:
városi.
A
kocsmában új a személyzet. Helyre teremtés, anyányi keblekkel,
és neki is van picurka bajusza. Az övé is barátságos. Biztosan
genetikailag. A pult mögött iszogatva érdeklődöm, mi ez a
gyülekezés.
– Ma
jön a Benedek, aki a kenyeret hozza. Holnap a szódás, aztán a
Bocitarka, valamikor hétvégén a fagyiárus. Szépen beosztják,
hogy minden napra jusson.
Tekintetem
a falra függesztett tévére esik. Öt percen belül elegem lesz a
nagyvilágból. Elbúcsúzom és elindulok toronyiránt.
Késő
délutánra érek vissza a tanyára. A kutyákat sem érdeklem. A
gyerekek a nyárfa alatti homokozóban játszanak. Még nem jöttem
rá, fiúk-e vagy lányok. Talán egyik ez, a másik amaz.
Bekopogok
a háziakhoz. Előveszem a szebbik modoromat. Kezet csókolok a
pironkodó fiatalasszonynak, aki beinvitál a konyhába.
Az
asztalhoz ültet, elém tol egy nagy tányér nokedlit, merít rá a
friss pörköltből. Amíg eszem, őt szemlélem. Sürög-forog.
Szóval tart.
– Hallottam
az éjszakai kalandjáról – mosolyog.
Hát
így próbáljon az ember imponálni a csinos asszonykáknak!
– Bodrog
még fiatal, de jó kutya. Ne haragudjon rá! Ez a dolga. Cudar pedig
a riasztórendszer része. Szerencséje, hogy szólt, különben
reggelig ott ácsoroghatott volna. Nemrégiben rókát fogtak. Higgye
el, maga szerencsés ember!
Végére
érek a jókora adag pörköltnek. A gazdasszony elhív magával,
nézzem meg a kecskefejést.
A
kecskék valamivel kisebbek, mint a tehenek, de némelyiknek rettentő
szarva van. Elismeréssel figyelem, ahogy a törékeny, kis nő
félelem nélkül besétál közéjük. Megcirógatja, megvakargatja
őket, majd munkához lát.
Az
egyik kecske hátuljából fekete bogyók potyognak ki. Borzalmas
szorulása lehet szegénynek. Együttérzésemnek adok hangot, de a
háziasszony csak kacarászik. Szolidaritásom talán túlzó, de én
tudom, milyen fontosak a kis dolgok. Szerencsére hajnalban nem ért
oda korábban a Bodrog, mert akkor akármi történhetett volna a
bokrok közt.
A
munka végeztével nyugtázom, hogy ma kecskeszagúan fekszem le, de
nincs már erőm a nagytoilette-hez. Leheveredem és alszom. Mint
akit fejbe vertek.
***
Pitymallatkor
kiszökik az álom a szememből. Hiába próbálkozom a
visszaalvással. Az ablak alatt seregnyi béka üvöltözik,
messzebbről a kabócák fülsértő ciripelése hallatszik be.
Bosszantó. Egy egész éjszaka sem volt nekik elég a fajfenntartó
ösztöneik kiélésére.
Előveszem
a könyvet, amit előrelátóan becsomagoltam. Kemping kultúra.
Valahogy mégsincs türelmem a filozófiai fejtegetésekhez. Már
csak egy éjszaka, és visszatérek az életterembe. Otthonos kis
lyuk a lakótelepi fészekben, ahol csak a villamos rikoltozik éjnek
évadján, esetleg néhány ittas helybeli. Nem zavaróbbak egy
kakukkos óránál.
Reggelig
kihúzom valahogy, de már kopog a szemem az éhségtől. Sietve
nekiesem a svédasztalos reggelinek. Nem járnak jól velem a háziak,
de úgy látom, nem is sajnálják tőlem. Van ott minden, mit a
szemem kíván. Egy fél szál mangalicakolbászt magammal
csempészek, jó lesz az későbbre.
Ismét
útnak indulok. Teszek egy kis túrát a környéken, de mire delet
üt a templomharang, már a kocsmában vagyok. Kacérkodom egy
pacalpörkölt-ebéd gondolatával. Szeretem, ha jól készítik el,
és igyekszem meggyőzni magam, itt biztosan úgy készítik. Az első
csalódást a látványa okozza. Harmatos rózsaszín lében fehérre
hipózott frottírtörölköző csíkok úsznak. Az íze már a
kegyelemdöfés. Az is törölközőre emlékeztet. Az étvágyam
viszont elmegy.
Kudarcba
fulladt ebédemet követően a szőlőhegyre
indulok. Meg-megállva körülnézek. A harsányzöld gyepeket
sötétbe borult erdők övezik. Az égen habcsókbárányok
kergetőznek. Idilli.
A
szőlőhegyen fehérre meszelt vályogpincék érik egymást. Az
egyiknél egy öreg ügyködik valamin.
– Tiszteletem!
– köszönök oda.
– Adj'
Isten! – fogadja a köszönést, és befelé invitál. –
Kirándulunk? Kirándulunk? – érdeklődik. – Maga vidéki?
– Úgy
is mondhatjuk. Pesti vagyok.
– Ismerek
én pestit. Mind nagyra van magával. Csodaautót hajt és színházba
jár. Maga nem látszik olyannak.
Na,
szép. Se gazdag, se kulturált. De legalább sznob sem!
– Jöjjön!
Gusztálja meg a boromat, ha már erre jár! Úgyis készültem a
mustot megnézni, jól viseli-e magát.
Piszmog
valamivel, majd gyertyát gyújt és a kezembe nyomja.
– Ezt
fogja! Ha elalszik a láng, kiáltson, mert mi is elalszunk. Én
hozom a hébért.
Kezébe
veszi az üveg micsodát, amivel a bort szívja ki a hordóból.
Lemegyünk a pincébe. Kellemesen keveredő doh és erjedt
szőlőillat. A gyertyaláng vígan lobog. Azért jobb lesz sietnünk.
Kiülünk
a szőlők tövéhez. Előveszem a reggel szerzett kolbászt és
megkínálom az öreget.
– Már
látom, nem hiába hozta erre a jó sorsa.
Cserébe
kapok a borból. Zamatos, napérlelte gyümölcsíz. Óvatos kezek
kénezték. Könnyen csúszik.
Az
öreg azt magyarázza, hol laktak a betyárok, aztán hamar eljutunk
a második világháborúig. Az oroszok vittek mindent, de a
németeket szívesen látták. Az asszonyok a hegyekben voltak
elrejtve, azokat egyik nemzetnek sem akarták odaadni.
Lassacskán
már az unokákról beszélgetünk.
Kissé
becsiccsentve ballagunk le a hegyről. Az öreg kiugraszt a bokorból
egy biciklit és elkerekezik a falu felé. Szerencsére kicsi a
forgalom, a közlekedő autók nem zavarják a spirálvonal
leírásában.
A
tanyán már várnak. A házigazda nekem szegezi a kérdést.
– Lovagolni
tud?
Az
átlagosnál öt pohár borral bátrabban rávágom.
– Naná!
Kiválóan.
Harminc
éve ültem lovon utoljára. Előtte talán háromszor. Általában
hasonló körülmények között esett meg, mint ez a mai. A
bátorságot egy-egy kupica pálinka – törköly, barack, birs és
társai –, esetleg némi rozé formájában szoktam magamhoz venni.
– Melyik
lovat kéri? A Fecskét, a Bitangot vagy a Nórit? – mutatja nekem
a kínálatot.
Töprengek,
de a fiatalasszony a segítségemre siet.
– A
Nórira ne ültesd, mert nem tudja majd összetenni a lábait –
mutat egy sztráda- széles hátú sárgára. – Ha rám hallgat, a
Bitangot választja.
Nem
tudom mire vélni a mosolyát. Talán gúnyolódik? Egy olyan ló,
amire én is felülhetek, legyen inkább Bájos vagy Kedves. Esetleg
Alamuszi.
– Legyen
a Bitang! – döntök, és visszamosolygok. Egy életem egy
halálom...
Felszerszámozzuk
a lovakat. A gazda lendületesen a lova hátára pattan. Irigykedve
füttyentek. Bitanggal még készülődünk. A gazdasszony éles
szemmel megállapítja, hogy valamiből hiány van. Egy kupica
pálinkával érkezik. Erőt merítek és fellendülök. Bitang egyet
lép jobbra. Én maradok a földön, de a ló másik oldalán. Talán
a lónak is kéne valami bátorító.
Másodszorra
már rendben a ló hátára kerülök. Sétálgatunk kifelé a
legelők irányába. Igaza volt anyámnak, aki azt mondta: „Kisfiam,
amit megtanulsz, nem vehetik el tőled.” Megy ez, mint a …
karikacsapás.
A
gazda szinte bátorítón vigyorog. Na persze, nyeregben érzi magát.
Ügetésbe lendülünk. Bitang kifogástalanul viselkedik. No de én?!
Fütyörészni támad kedvem. Csak nehogy szó szerint madarat
lehessen fogatni velem!
A
legelőn megtekintjük a jószágot, majd elindulunk vissza. Hogy ne
zötykölődjünk, javaslom a vágtát. Ha lúd, legyen kövér!
Gazduram már nyitná a száját, mikor Bitanggal megiramodunk és
hazáig meg sem állunk.
Az
istálló előtt szállok le a lóról, nem önszántamból. A porban
fekve bocsánatkérően nézek az utánam nyargaló házigazdára.
Félrehúzza a száját, de nem szól. Elveszi tőlem táltos
paripámat, és vacsorázni küld.
A
vacsoránál egy ceruzával rajzolt kép vár a tányér mellett. Az
egyik kölyök műve. Egy pöttömnyi emberi alak és két hatalmas
kutya van a rajzon.
Odanézek
a kis maszatos arcúakra. Édesen visszavigyorognak, majd sutyorogva
eltűnnek.
Vacsora
után még kiülök a nyárfa alá, és töltődöm egy kicsit. Elém
tárul a völgyben megbújó kis falu. Elönt valami „Akácos út,
ha végig megyek rajtad én...” érzés.
Ide
még visszatérek.
Majd
ha a kölykök már leérettségiztek.
Gratulálok, örömmel olvastalak itt is! :)
VálaszTörlés