Vihartáncos: Boldogság titka

Boldog vagyok. Honnan tudom? Onnan, hogy felborít a lovam. Mindig tudja, ha szomorú vagyok. Mindig tudja, ha jó a kedvem. És mindig tudja, ha van nálam alma. Félbetöröm neki. Egyik az övé, a másik az enyém. Így testvéri. A fejem felett eszi meg. Összealmáz, hogy miközben egyik kezemmel szabaduljak az alma daraboktól, legyen oka a másik kezem belegelésének. Abban volt az alma másik fele.

Tehát boldog vagyok. Fogalmam sincs miért.

Boldogság. Érdekes szó és ahány ember, annyifélét ért alatta.

Ballagok a városban. A város megcáfolja önmagát. Óriás plakátok hirdetik: ha ilyen ruhát/sminket/cipőt viselsz, ha ezt meg ezt eszed; ha ezt a parfümöt fújod magadra: boldog leszel.

"Amióta a hónaljgyom ölőt használom, vigyorom lemoshatatlan! Tényleg növeszti a hajat!"

A plakátok alatt, mindezt bizonyítandó, a fent említett termékeket viselő, étkező emberek menetelnek: arcukon mogorva érdektelenség. 

A plakátok nem látják őket?

Ballagok tovább. Mint mindent, s mindenkit, a várost is színekben látom: színei ezerfélék – mindezt egy szürke réteg fakítja.

A városban járó emberek is sokszínűek – de legalább az egyik színük lenne igaz...

Eldöntöttem, juszt is igazat adok a plakátnak!

Immáron minden boldogság tudójának megfelelő ruhában, frizurával, sminkkel lépkedek. Újabb plakát jön velem szembe, rajta öt ember hirdeti: náluk a munka csupa jókedv, madárfütty és trallala. Fültől-fülig érő vigyoruk is ezt igazolja. Alattuk egy teljesen sötét sziluett: munkatársat keresnek, aki még több örömöt varázsol az egyhangú hétköznapokba.

Ez kell nekem! Alaposan megnézem a tökéletes szájtartás szögét, meddig engedjem le az ajkaimat, mennyit mutassak a fogaimból: meddig mosoly és honnantól vicsor.

Ilyképpen lépek a recepciós hölgy elé. Mögötte a kalitkában haldoklik egy megkopott tollú kismadár. Ő lenne a madárfütty?

– Szép jó napot kívánok! – vigyorgok.

A nő rám pillant, enervált nézéssel küld el melegebb éghajlatokra. Szemlátomást örül a munkájának. Felismerem, ő a "csupa jó kedv". Vagy a "trallala".

– Segíthetek?

– Az álláshirdetésre jöttem.

– Ki maga? – kérdezi szürkén. Rám néz, de engem nem lát.

– Én vagyok a varázsló, akit keresnek! – Mosolyom letörhetetlen.

– Varázslót nem keresünk. Munkatársat, azt talán.

– Boldogságot hoztam. Tudok varázsolni! – mutatom is. Érintésemre a cserépnyi mimóza sértődötten húzza össze a leveleit.

– Varázslók nem léteznek! – Mint egy mondatvégi pontként, halk koppanással esik le a rúdról a halott madár. Most már tudom: ő volt a madárfütty.

– Pedig én ezerféleképpen tudok mosolyt csalni az arcokra! – erősködöm.

– Valóban? Akkor mondjon nekem egy szellemes hirdetést!

– Összecsukható esernyőmet kinyithatóra cserélném! – vágom ki magam, szám körbefut a fejemen.

Egy fintor az eredmény.

Semmi sem egyszerű...

Arcomra merevült vigyorral, feszes léptekkel, üdvözülten lépek be a női mosdóba. Erről eszembe jut egy falfirka: "Én már semmiben sem hiszek. A múltkor is bementem egy ajtón, amire az volt írva: NŐK, de kiderült, hogy csak budi."

Leveszem a bőrömnél is kisebb számú, irritáló tapintású-színű ruhát. A tanga kötözött sonkát csinált az alsó fertályomból. Veszem a vésőt és a kalapácsot: lekopácsolom magamról a vakolatnyi festéket, photoshop-ot. Arcot mosok. Kimasszírozom a tűsarkú által okozott görcsöt a vádlimból. Hajamat kiszabadítom a szoros kontyból, és átöltözöm a saját ruháimba.

– Segíthetek? – A nő fel sem pillant.

– Az álláshirdetésre jöttem.

Rám néz.

– Ki maga? – kérdezi összevont szemöldökkel. Alaposan megtekint magának.

– A varázsló, akit keresnek – mondom szelíden.

A nő válaszol. Valami marháról beszél, immáron a másodikról. Szavát sem értem. A szemére figyelek. Mesél nekem. Mást, egészen mást, mint a száj. Szomorúságot, keservet. Mögé lépek és két tenyerem fészkébe veszem a madárkát.

– Varázslók nincsenek! – mondja a nő dacosan. Odapillant a halottra. Borzongva temetkezik vissza a rejtvényébe.

– Vízszintes, hat betű. Madár – motyogja.

– Varnyú – mondom csendesen.

Halk kuncogás, majd hirtelen a szája elé kapja a kezét, mintha illetlenségen kapták volna. Félmosollyal vállat vonok.

Megcsapolom a közeli kávé automatát. Krémcsokit kérek tőle. A nő rámnéz, és most mintha már látna is. Arrébb tolom az általam kavargatott löttyöt. A pálca tovább kever. Megsimogatom az érzékeny növényt. A mimóza egyszer csak megmozdul. A nő rámered, majd rám.

Egy darabig figyelem őt. Nem hisz a szemének, még a száját is eltátja. Újfent rámosolygok, aztán két ujjal pát intek a kivirágzott növénynek, s átlépek az üvegajtón, vállamon a szivárványszínű, földöntúli hangon szóló madárral.

Varázslók márpedig nincsenek.

Örkény pedig kirepül az ablakon.

Boldog vagyok. Miért? Azt hiszem sejtem.

Sokat tudóan nézem a lovam hátán csivitelő, ezerszínű kismadarat.

... Önmagam vagyok...

Az illusztrációt Vihartáncos készítette