Laural Delarmée: Metró

Kora reggel van, de máris szinte izzik a levegő. Megkönnyebbülés leszállni a föld hűvös gyomrába, az ott terjengő szag ellenére. Kábán tűröm, hogy a mozgólépcső a mélybe vigyen. Az olvadt cukortól ragad a levegő, a frissen sült fánk és forró kávé illata összekeveredik a megizzadt, esetenként mosdatlan emberek szagával. A reggeli kávém utóíze megsavanyodik a számban, de még nincs itt az ideje újabb koffeinadagnak annak ellenére, hogy az agyam kásaként lötyög a fejemben. Tegnap este sokáig tartott a film, és elszopogattam némi lazítót közben.

Szinte tántorogva lépek le a mozgólépcsőről, táskám nekiütődik a falnak, ahogy bekanyarodom a peronra. Egy fiatal suhanc megtaszít, ahogy elszalad mellettem, hogy elérje a szemben épp indulni készülő metrót. Bosszúsan feszítem meg a testem, és lököm odébb. A fene! Vigyázzon jobban! – morgom.

A srác érthetetlen szavakat motyogva továbbsiet, az ingerültség azonban velem marad. Idegesen nézegetem az órámat, tartok tőle, hogy pont most marad ki egy járat, és elkésem. A főnököm nem túl megértő az ilyesmivel szemben.

Végre megérkezik az én metróm is. Az orkánszerű széllökés összezilálja a hajam. Mindegy, nem számít! Majd odabent megfésülöm.

Beszállok a kocsiba. Még nem kezdődött el a reggeli csúcs, így viszonylag kevesen ülnek a padokon. Lezökkenek a szemben lévő ajtó és a szervizajtó közötti padra. Táskámat magam mellé teszem. Így! Most már nem ülhet mellém senki.

Érdektelenül nézek körbe. Velem szemben egy emos lány kérődzik lila színű rágóján. Onnan tudom, hogy lila, hogy időről-időre buborékot fúj belőle, ami szinte eltakarja pandamedvésre sminkelt szemeit, majd undorító csattanással pukkan szét. Ilyenkor a kérődzés is intenzívebbé válik, mert a leányzónak vissza kell gyűjtenie a szájába a gumi cafrangjait. Sötét ruhájában egy kopott varjúra emlékeztet, hiába van fényes feketére festve a haja. Nem tudom, koszos-e a körme, mert a gyászszín, töredezett lakk áldásosan eltakarja. Lustán tovább siklik a tekintetem.

Az ajtónál – természetesen pont az útban – egy tépett ruhájú, szőke, hosszú hajú srác áll, valami sci-fivel a kezében. Áll? Nem. Inkább hever. Egyik szöcskelábát előrenyújtja, a másikat felhúzza, és talpával az üléssor szélét tartja, gondolom azért, hogy az nehogy összeroskadjon a kövér öregasszony és az idegesítően visongó unokája súlyától, aki épp arról győzködi a nagyanyját, hogy de igen, belehal, ha oviba kell mennie. Cseng a fülem a sivalkodásától. Remélem hamar leszállnak, vagy én szállok le a következőnél!

Az én oldalamon, az ajtó túloldalán lévő padon, egy öregember gubbaszt. Ha nem látnám, hogy a keze időnként megrezzen, összeaszott múmiának hinném. Árad belőle az elmúlás.

Jézusom! De szar ez a reggel!

Ebben a pillanatban megrándul a kocsi. Az a hülye vezető! – villan át az agyamon, de a következő pillanatban már nem gondolok semmit.

Fejem a metrókocsi oldalán csattan.

Fényesen felvillan majd elsötétedik minden. Amikor kinyitom a szemem, furcsán zizegősen látok. Mintha más szögből érné a dolgokat a fény.

Az emos lány rebbenő kézzel simít végig a ruháján, majd a szemembe néz. Füstös tekintete mögött káprázatos, éji lények moccannak, gyengéd, erős kéz tartja vissza a szakadék szélén a zuhanástól. Az ölelés hűvöse enyhíti, az izzó szomorúság és a magány poklának forróságát a vérében. Végre tartozik valahová! Itt szeretik, látják és becsülik különbözőségét, bár sokan vannak, akik hasonló cipőben járnak, itt mégis mindegyikük mássága nyilvánvaló, ahogy a szivárvány színeit sem lehet összetéveszteni.

Az ajtóban a srác kiegyenesedik. Gyorsan körülpillant, felméri, hogy segítségre szorul-e valaki. Hátrarázza a haját, kék szemei élénken villannak körbe. Bátran vetné bele magát bármi megpróbáltatásba, nevetve nézne szembe a halállal is, ha ezzel a megmentője lehetne az embereknek. Mindennél jobban vágyik arra, hogy valami rendkívülit találjon, hogy idegen bolygókat fedezzen fel, és hogy ezer vészen át megedződve győzedelmeskedjen végül. Kutatóorvos lesz majd, és a munkájával sok ember életét teszi könnyebbé. Zavartan hunyom le a szemem.

Mikor felnyitom, az öregasszonyt látom, aki épp az unokáját öleli magához. A mozdulat tele van gyengédséggel és szeretettel. Minden porcikájából árad, hogy mindent megtenne a kislányért, még akkor is, ha ezt a kicsi még nem ismeri fel, és nem is jutalmazza mosolyával.  Csodálkozva és gyönyörködve hallgatja a felé áradó tündéri megnyilatkozást, ahogy a kislány csacsogva beavatja abba, hogy a hőscincér miként szerezte vissza a katica pöttyeit, és a Dézsma manó hogy találta és ette meg az elrejtett csokoládét, amit ő a születésnapjára kapott.

Az idős bácsi otthagyja fiatalkorának asztalát annyi időre, hogy egy zsebkendőt nyújtson át a nagymamának, amivel megtörölheti a gyermek orrát, majd visszazökken a székre. Újra felveszi a beszélgetés fonalát a barátaival. A férfiak egyike, másika fölött fejfa lebeg, de ez nem zavarja őket. Kezdetektől tudták, hogy valamikor bekövetkezik. Felelevenítik a régmúlt nyarakat, amikor elbűvölte őket a lányok szoknyájának lebbenése, a teleket, amiket a barátságuk tett melegebbé, az italozásokat, amik után gyötrő fejfájással ébredtek, ezerszer is megesküdve, hogy soha többé nem isznak egy kortyot sem, és hogy ennek ellenére hogyan koccintottak másnap a barátjuk esküvőjén.

Arrébb kapom a tekintetem. Nem tudok mit kezdeni azzal, amit látok. Pillantásom a szembeni ablakra téved, és megpillantom magamat.

Gyűrött vonásaim mögött ott van az életem összes vesztesége, kudarca. Keserűségem, frusztráltságom második ruhaként feszül rajtam. Pislogok egyet. Elég!

Fölpillantva meglátom a fényes páncélt, a pallost, a felszerszámozott lovat. Vár a küzdelem. Hajrá! Előre!

Fölpattanok a lóra, megfeszítem a testem. Hív a megmérettetés. Ringbe kell szállnom egykori önmagamért. Kezemben kard, karomon pajzs, vértemen csillog a napfény. Lovam kitartó és erős. Szinte szárnyalunk, legyőzve mindent, ami beszürkíti, elsápasztja az embert. Semmi sem állhat ellenem, semmi sem húzhat vissza abba a keserű, vigasztalan világba. Szükség van rám valahol. Valaki vár rám, valaki számít rám! Városok, tavak, erdők villannak fel mellettem, ahogy tovavágtat velem a ló, és én győzedelmesen kiáltok föl az égre.

Megrándul a szerelvény, ahogy tovább indul, majd hamarosan befut az állomásra.

Nyílnak az ajtók, de én még mindig meredten nézem a tükörképemet.