52. fejezet
Cseppnyi varázs
írta Vihartáncos
Kókuszpók bámul maga elé. Azon elmélkedik, hogy hogyan és miképpen tudná megszerezni ama bizonyos fajta fa legtetején csücsülő levelét a soron következő varázslatához. Az a fa nem itt van, jó pár világgal arrébb nőtte ki magát. Azok a fránya portálkapuk…
Míg ő ezen rágódik, mit sem törődve azzal a káosszal, amit a bejelentése okozott, addig Elan végre felocsúdik. Felpillant a varázslóra, akinek az ábrázatát eddig a tudta nélkül lemásolta. Mindig, mikor töprengeni látja a setét varázsló kinézetű setét varázslót, elgondolkodik, hogy egy holdkóros mágust lát, vagy egy magát annak mutató zsenit. Esetleg csak szimplán egy holdkórost.
Most viszont nem ezen elmélkedik. Legszívesebben megölné. A tényeken mit sem változtatna ugyan, sőt, kifejezetten hátrányosabbá tenné a maga helyzetét, ami alapkörülményéből adódóan már így is éppen eléggé szerencsétlen.
- Hol tudom őt megtalálni? - kérdezi rekedt hangon.
- Hm? - fordul felé Kókuszpók. Elméje még mindig másutt bolyong.
- A lányt. Hol tudom megtalálni?
- Árnyjáró. Voltaképp bárhol.
- Ezzel nem segítesz! - morran Elan vészjóslón.
- Megmondtam, kövesd a véred! Most leginkább a szobámból kifelé, ha lehetséges!
- Nem dobhatsz csak úgy ki, ezek után!
- Jegyezzelek tán el?
- Tessék?!
- Menj aludni!
- Valahogy kiverted a szememből az álmosságot!
- Kékrumot? Nagyobb adagot?
- Rohadj meg!
- Nono! - fenyegeti meg a mutatóujjával a férfit Kókuszpók.
Ama mutatóujjával, aminek a vége mostanában állandóan fekete, mintha feszt koromba dugdosná.
- Jól van, jól van - emeli megadóan a két kezét Elan. - Akkor csak azt mondd meg, hogyan kövessem a vérem!
- Fogalmam sincs. A te testnedved, benned csörgedezik - von vállat a mágus, majd jelentőségteljesen hátatfordít vendégének.
Elan nagyot sóhajtva kimegy. Már a szobájában gondolkozik tovább. A mágus átmenetileg felajánlott egyet a Próbagoblin Szolgáltatóházban. Ha volt még elvetemült hely, ahol Elan valaha megfordult, akkor minden bizonnyal a Ház érdemelte ki ezt a címet. Hemzsegnek benne a dombitörpék, próbagoblinok, van itt tekerentyűs nyenyerét nyekeregtető istenség, egy besörözött barbár és megannyi furcsa szerzet. Kész életveszély volt átjutni közöttük.
Ezen túljutva érdeklődően vizsgálgatja a tenyerét. Mellette a kicsiny tőre vár, várakozik, majd elunja magát. Feladata szerint sebet kéne ejteni azon a tenyeren, de hiába ígérték meg, hiába tette kellően élessé mindkét oldalát, és tűhegyessé a hegyét, akárcsak egy felcicomázott, ámde elfelejtett szeretőről, úgy nem vesz tudomást róla a férfi.
Csak bámulja a tenyerét, azon is az életvonalait. A tőr aludni tér.
Elan tovább töpreng. Zakatoló elméjében különféle, fantáziaszülte történetek futkosnak.
Ontsa vérét és csepegtesse a tűzbe? - pillant az előtte barátságos lángokat lobogtató kandallóba.
Nem. Vízben sem oldja fel és a földdel sem itatja meg. Kész őrület!
Zaklatottan felpattan az ágy széléről és járkálásba kezd.
Rá kell jönnie! Csak úgy találhatja meg a lányt, vele a sárkányt, ha követi a vérét.
Kövesd a véred... Kövesd a véred... Árnyjáró...
Hirtelen megtorpan. A kandalló kiszögellése éppen elegendő árnyékot rejt, ami őt könnyedén elnyelhetné...
Badarság! A lány járja az árnyakat, nem ő. Mindazonáltal a tőrre pillant.
Egy próbát megér.
Az álmában meglepett élespenge igyekszik mind tökéletesebben teljesíteni a kötelességét: kellően mély, egyenes sebet ejt a férfi tenyerén oly könnyedén, mintha selymet metszene át.
Elan egyik kezében a véres tőrrel, másik kezét összeszorítva, hogy elegendő vért juttasson, megáll az árnyékban. Egy csepp, két csepp... és a harmadik. Aztán várakozik. Belenyújtja a kezét az árnyékba. Leguggol. Semmi sem történik. Lemondóan felnevet és indul feltörölni a vérét.
Mégis mit vártam?
Amint lehajol, egyensúlyát veszti - és átbukik az árnyékon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése