41. fejezet
Sárkánysutty
írta Vihartáncos
Elátkozott egy világ ez, én mondom! – dohogja magában Elan, miközben egyre fentebb kúszik a torony falán. Dolgát egy percig sem könnyíti meg az éji sötétség és a torony körül őgyelgő szél.
Kifejezetten zsibbad a karja, ahogy egyre fentebb húzza magát a kövek közötti résbe ütött, ékekre kötött kötelen, noha a hámban ücsörögve még így is könnyebb a dolga, mintha falmászóként kellene kiszögellésről kiszögellésre lendülnie. Magában elátkozza az összes toronyépítőt – mi a fenének kell mindig ilyen magasra? –, az összes varázslót – mi a fenéért nem intézik maguk a dolgaikat?! –, és szerencsétlen sorsát – mert, ha még egy hercegnőért szalajtották volna! De nem. Elan nem egy szépséges nemesvérűért kapaszkodik egyre magasabbra, kitéve magát a biztos halálnak, ami a fel-felbukkanó erős szél és az egyre fejhúzóbb mélység képében mutatkozik.
Nem. Egy sárkányért! Egy nyomorult pikkelyesbőrű szörnyeteget kell kiszabadítania!
A varázsló elmondása szerint a sárkányok igenis értelmes, intelligens és kifejezetten érzékeny lények.
Persze ennek a varázslónak nincs ki mind a négy kereke, már a nevéből kikövetkeztette.
Lehet épelméjű valaki, akit Kókuszpóknak hívnak?!
És mi ez a macskamánia nála? Iszákos is! De legalább jóféle nedűt szeret: Elan eddigi életében csak egyetlenegyszer kóstolta a kékrumot, mégpedig Kókuszpóknál, amikor felfogadta őt egy feladatra.
A feladat mibenlétéről addig fogalma sem volt; mikor megtudta, innia kellett rá, utána meg épp ezért nem tudott idejében elindulni. Az unciányi kékség azonnal kiütötte.
Míg magában tovább szitkozódik és átkozódik, végre-valahára eléri az ablak peremét.
Felkapaszkodik, aztán megenged magának félpercnyi pihenőt. Hallgatja a csendet és azonnal gyanút fog. Kiereszti a lámpásbogarakat, de Elan már akkor tudja, hogy nagy bajban van, amikor még fel sem fénylettek igazán. Aranyfényükkel betöltve a sárkánycellát, beigazolódik a sejtése: a zárka üres.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése