Para Celsus: Boogie Woogie Zoo City 2. - A felajzott repülőtér

plusztizennyolc!

Asszem, ti is beláthatjátok, apuskáim, hogy kevés dolog hervasztóbb annál, mint mikor az embert letolja a buzgómócsing főnöke – ezek közé a kivételek közé tartozik az, mikor a menetrendszerinti letolásra egy reptéri wc másfélszer egy méteres fülkéjében kerül sor, egy használt kefe és egy árva vécépapírguriga társaságában, és a lecseszerintés – csak per konspiráció és adatvédelem – süketnéma jelnyelven történik.

Persze én voltam az ügyosztályon az első, akivel ez a szégyen megesett – a Ganümédeszi Nemzetközi Űrrepülőtér férfimosdójában, homoerotik-intimitásban voltam kénytelen bezsákolni újdonsült főnököm, Egalité Phillip Jessica Bigender Missmister dörgedelmeit.

Miután előző górénkat korrupció és bűnszervezet támogatása miatt lapátra rakták, kezdtünk reménykedni, hogy végre valami kompetens forma segge alá tolják a vámügy különleges ügyosztályának pihe-puha bársonyszékét – persze nagyobbat csalódtunk, mint a pénisznövelő tablettákra beruházó kamaszfiúk nagy átlaga. Új vezetőnk, Egalité Phillip Jessica a helyi genderita egyház vezető presbitere volt, továbbá saját bevallása szerint pokémon-tudatú tűzdémon. Ezért aztán, ha egy nyúlós-dögletes míting kellős közepén felugrott az asztalra, és elkiáltotta magát, hogy „Charmander, Charmander!”, igyekeztünk fapofát vágni – az egyik első alkalommal ugyanis kibuggyant belőlem a röhögés, amit Bigender Missmister gyűlöletnevetésnek és mikroagressziónak minősített, úgyhogy előírt nekem egy hónapon keresztül heti öt túlórát, amely idő alatt a helyi gendertanszék hivatalos közlönyének cikkeit kellett lefordítanom öt világnyelvre plusz eszperantóra, a tolerancia és a békesség nevében.

Egalité Phillip Jessica kényesen ügyelt arra, hogy a vámügyes gang viselkedése a legritkább esetben legyen offenzív vagy agresszív – felszerelésünk secperc párnázott, bolyhos bilincsekkel és szelídített sokkolókkal egészült ki, mi pedig lassan kezdtük magunkat inkább a csempészek gardedámjainak és a bűnözők lelki támaszainak érezni, mintsem a vámügy tökös-speckó különleges erőinek.

– A durva módszerek sosem vezettek eredményre – mondogatta Egalité Philip Jessica. – Az elfogadás és a progresszív hozzáállás viszont csodákat művelhet!

– Azt hát, meg anyád pöcsét – morogta néhány régi bútordarab, aki némely csempész nagyapjának is szétrúgta már a golyóit, Natasa, mocskos szájú kis partnernőm pedig még hozzátette:

– Fogtál volna te tarkaköpenyes csöcsfogdosót toleranciával, gecó!

A vécébe is azért kerültem, mert főnökünk durvának találta módszereimet. Akkortájt harmadik napja dekkoltunk a reptéren, ugy’nis fülest kaptunk, miszerint egy bazi adag toszomint próbál a Földre átemelni az egyik helyi csempészbanda. A toszominról tudni kell, hogy olyan hatása van, mint a viagrával kevert kokainnak, és úgy rombolja a májat, mint a harminc centis pornós farok a szűzlány ánuszát – mi, régi bútordarabok szokás szerint olyan tüzetesen kotortunk volna bele minden csomagba, mint kanos vegai kurkászmaki a nősténye puncijába – Egalité Phillip Jessica azonban elénk tolt egy táblázatot arról, hogy mely csoportok és társadalmi rétegek érezhetnék zaklatásnak a vizsgálatunkat. Tikkelő szemmel olvastam végig a lista első százkilencvenhárom elemét, aztán valahol a „Marsról a Ganümédeszre bevándorolt, másodgenerációs, aszexuális filippínó vízvezeték-szerelő” rubrikájánál felforrt az agyvizem.

„Velem ne szórakozzatok!” felkiáltással, diszkréciót feledve, tapintatot tapodva rontottam neki a Földre tartó járatra várakozó utasoknak, és kezdtem neki poggyászuk felforgatásának – tarka inges turisták óbégattak vöröslő fejjel, mikor bőröndjükből ganümédeszi gyártmányú, felfújható szexbabákat és dugi piásüvegeket rángattam elő, egy vénkisasszony elájult, mikor táskájából műbroki és több üveg csápos izgatóbogár-por zuhant a földre – a nagy sivalkodásban már ott tartottam, hogy feltépem egy félköbméteres, bazi állatketrec ajtaját, és kidobálok belőle jószágot-almot-mindent, mikor az űrreptér biztonsági személyzete egy haboltó és egy kevlár kényszerzubbony segítségével megfékezett. Még láttam néhány régi cimbi zavart arcát, Natasa kipirult pofiját, aztán a biztonságiak felnyaláboltak, és a góré kérésére belódítottak a wc-be.

– Ez az utolsó alkalom, hogy ilyen könnyen megússza! – jelelt Egalité, és hozzátett még valamit, talán tuskót vagy fatörzset, sajnos nem vagyok perfekt mutogatásból. – Az a szerencséje, hogy már így is létszámhiány van a testületnél. Tudja, kit, tudja, mit támadott meg vadállat módjára?

Megráztam a fejem, miközben a vállamat dörzsölgettem – az az átok kényszerzubbony alig öt percet volt rajtam, mégis hullára zsibbasztotta a karomat.

– Az az állatketrec Első Grandissimóé, egyházam bolygóközi vezetőjéé! És tudja, mit szállítanak benne? Egy szagos óriásbüzönyt!

– Hogy mi a szart?! Meghülyültek?! – kiáltottam fel hangosan, feledve konspirációt és adatvédelmet. Az óriásübüzönyhöz képest az orioni bélszellentyű illatozó ibolyának számít, a kassziopeiai kénköves káposztarothadmány pedig kész kölniüzlet. A borjú nagyságúra is megnövő óriásbüzönyökről az a hír járja szerte a galaxisban, hogy vészhelyzet esetén képesek hat megabüdis szagfelhő kipöffentésére – ennyivel a komplett repteret hetekre használhatatlanná lehetne tenni.

– Csendet! – mutogatta Egalité, majd magyarázólag hozzátette: – Egyházunk vezetője kiáll a gonosz sztereotípiák ellen, épp ezért szeretné megmutatni ország-világnak, hogy az óriásbüzöny az őt övező rémmesék ellenére is érző, sőt érzékeny lény.

– Elhiszem, de akkor is kurva büdös! – kiáltottam fel újból. Egalité jobbjával befogta a számat, bal tenyere élével pedig hókon nyomott. Na persze, én nem tartoztam a listája egyik rubrikájába sem, úgyhogy engem szabadott verhetett.

– A büzöny csak akkor támadt volna, ha a maga esztelen provokációja sikerül. Most az egyszer még nem függesztem fel, viszont elvárom, hogy először is ne mozduljon el a kijelölt társa mellől, holmi magánakciókba kezdve, másodszor fogja be a száját, legyen udvarias, és ne triggereljen senkit, harmadszor pedig írjon holnapra egy szép, hosszú, bocsánatkérő levelet Grandissimónak, különben…

Itt elvesztettem a fonalat – Egalité vagy azt mutogatta, hogy virslik vannak a bicskáján, vagy hogy késhegyre tűzi a kolbászomat – mindenesetre morogva-zsörtölődve, de kissé megkönnyebbülten tértem vissza a melóhoz.

– Na, hogy ment? – érdeklődött Natasa. A csaje egy bőrönd tetején üldögélt, és csokit majszolt. Próbáltam már néhányszor figyelmeztetni, hogy normál kaját is kéne tunkolnia, de javíthatatlan bigéje ragaszkodott az ízes-cukros, gyorsan betömhető szeletekhez. – Meg lettél kufircolva?

Végignéztem a csajén – az utóbbi időben feketére festette a haját, és hagyta hátközépig nőni-kunkorodni – barna bőrével, khaki blúz-sort egyenruha-kombójában, fehér térdzoknijával úgy festett, mint egy egyiptomi cserkészlány.

– Meh – vontam vállat. – Olyan ez, mint az aranyér. Csak akkor fáj, ha análszexelek. Amúgy mi a pálya?

– Lógatjuk a tökünket – közölte ártatlan kislány-hangon partnerem. – A fiúk a reptériekkel közösen átvilágítják a nagy teherkonténereket, nekünk meg marad a szúrópróba-ellenőrzés. Azt mondták, azért bízzák ránk, mert ez a legfontosabb…

– Plusz hogy ne kavarjak semmilyen gebaszt, nem?

– Talált, süllyedt. – Natasa talpra szökkent, megropogtatta a vállát.

– Oké, oké… – morogtam magam elé mentegetőzésképpen. – Az a rohadt lista kiakasztott…

– Sejtettem, gecó. – Kiscsaje rosszallón-mosolyogva rám nézett: – Ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnéd, néha olyan kurva hisztis tudsz lenni, mint egy lány.

Elvigyorodtam, belebokszoltam Natasa vállába.

– Te meg olyan randán beszélsz, mint egy férfi.

Magamra erőltettem egy gyakorló pederaszta és egy cukrot osztogató misszionárius minden negédességét, aztán nekiálltunk ellenőrizni a gyanúsabb arcokat – aktatáskás, izzadó fazonokra bazsalyogtam rá, minden neszre rezzenő, neurotikus macákat szólítottam fel bájologva a kézipoggyász bemutatására – ahol a delikvens szívózott volna, előperdült Natasa, és bájos csicsergéssel-dekoltázsvillantással csavarta elfele a makacskodó fejét. Persze eredmény annyi, mint gruppenpornóban az erkölcsi tanulság – fél órával és vagy tucatnyi pácienssel később megálltunk a büfénél, kávét kortyoltunk, és törtük a fejünket.

– Az informátorunk szerint minimum tíz kiló anyagot próbálnak átemelni a vámon – dörzsöltem meg az államat, és kancsalítottam ’Tasára, aki épp azzal volt elfoglalva, hogy a melltartója pántját visszaigazgassa a blúza alá.

– A francba, gecó, már megint híztam mellre… Ha ez így megy tovább, D kosarast kell szereznem… – Felnézett, és naiv kislány-tekintettel rám mosolygott. – Folytasd csak!

– Szóval minimum tíz kiló – nyeltem egy nagyot, és igyekeztem nem gondolni mellekre és D kosaras, fekete, rózsaszín meg párducmintás melltartókra. – Vagy teherkonténerben fér el ennyi cucc…

– Ott eddig lószart sem találtak…

– Vagy egy nagyobb kézitáskában.

– Ezzel sokra megyünk, baszod – közölte csilingelő hangon ’Tasa, aki végre abbahagyta a melltájék-matatást. – Becsekkolásnál ellenőriznek minden csomagot, és mi is figyelünk...

– Eh! – legyintettem, és belekortyoltam a kávémba. – Ritkán mondok ilyet, de most tanácstalan vagyok, mint szűzlány az első éjszakáján.

Ha az ember egy problémán agyal, sok helyről szerválhat segítséget – Newtont egy lehulló alma segítette a gravitáció felfedezéséhez, a vegyész Kekulé álmában jött rá a benzol képletére, Long Dorong Silvert pedig egy injekciós tű döbbentette rá, hogy sok minden használható pénisznövelésre, de a farokba fecskendezett vazelin ziher, hogy nem. És milyen profán az élet: a tíz kiló ajzószer rejtélyét annak köszönhetően oldottuk meg, hogy Natasa imád mocskos pornófilmeket nézni.

Az történt ugy’nis, hogy miközben fejtörve támogattam a büfé műmárvány pultját, egyszerre az arcomba kaptam vagy másfél deci, Natasa-nyállal kevert kávét – fordultam volna, hogy kiosszak egy harsány „miafrancotcsinász”-t, de kávét prüszkölő partnernőm belém fojtotta a szót:

– Jajj, bazmeg, gecó, beszarok, ez ő!

Értetlen pofát vágtam, mint egy püspök a vibrátorok között, majd megfordultam – a bal kezem felőli székre egy visszafogott, bézs nadrágkosztümöt viselő, búzaszőke bige készült épp lecsüccsenni.

– Bocsánat, szabad? – kérdezte a szöszi, és lepakolt mellénk egy kisállatketrecet meg egy dizájner-ridikült. Már épp kiböktem volna egy „hápperszé”-t, de ’Tasa felugrott, a vállamra támaszkodva átnyúlt felettem, hogy kezet adjon a jövevénynek, csak épp túl nagy lendületet sikerált vennie, úgyhogy mellel előre rám borult – az arcom pár másodpercre eltűnt partnernőm parfümillatú és forró dekoltázsában. Mikor öt másodperc blackout után végre magamhoz tértem, és levegőt kaptam, Natasa már túl volt a bemutatkozáson, és a vállamat rázta, mint a kettőhúsz.

– Húú, pöcsöm, bammeg, tudod, ki ült mellénk? Jekatyerina Gyebaszova, az Arany Análtágító idei nyertese! Váááá! – Azzal közelebb cibálta a székét, lezöttyent rá, és az ágyékomra támaszkodva áthajolt előttem-fölöttem, és már a szöszinek csicsergett ezerrel. – Láttalak ám abban a matrózos-hajós filmben, az Anális kanálisban, meg amikor ügyvédet játszottál négy elítélttel… Farkastörvények, ez az! Fúú, csessze meg, hogy bírtad ki? És mit csinálsz a Ganümédeszen? Filmet forgattál?

Gyebaszova kisasszony diszkrét mosollyal hallgatta a szóáradatot, intett a pincérnek, a kisállatketrecet pedig feltette a pultra.

– Átutazóban vagyok – mondta végül. – A külső Naprendszerből jövök, ott forgattunk egy új egész estés felnőttmozit.

– Mi a címe? – kérdezte felcsillanó szemmel Natasa, és a változatosság kedvéért rátenyerelt a farkamra.

– Az Uránusz ánusza. Jövőre mutatják be, és…

A kisállatketrec ebben a pillanatban felberregett, mint egy vibrátor – ’Tasa elnyomott egy „ómiafaszom”-at, én a pillanatnyi döbbenetet kihasználva arrébb löktem partnernőm kezét. Gyebaszova kisasszony ciccegő hangot hallatva megpaskolta a ketrec rácsos ajtaját.

– Hééé, nyugi! Jó fiú!

– Bocsánat – szóltam közbe. Fél kézzel betapasztottam ’Tasa száját, mielőtt újra elveszett volna a pornófilmek világában, másik kezemmel pedig előhalásztam vámügyes igazolványomat. – Szakmai ártalom, rutinellenőrzés, tudja, az állatügyi, különleges alosztályról vagyunk… Milyen fajtájú a kis kedvence?

Jekatyerina Gyebaszova zavartan mosolygott. Zavartan egy pornósztár? – gondoltam. Ez nekem új.

– Nos… végül is nem titok. Egy kallisztói bizsi-zsizsik. A zsizsik, ami bizsereg. Ha felhelyezzük valamelyik testnyílásba, és ő vibrálni kezd, akkor…

Gyebaszova riadtan hallgatott el, mert akkorát ordítottam, mint a nudista asztalos, aki satuba fogta a zacsiját. Hát persze! Már az Uránusz ánuszánál is éreztem, hogy közel a megoldás, de most már száz percent!

„Állat, ánusz!” üvöltéssel kirúgtam magam alól a bárszéket, a frászt hozva egy komplett német nyugdíjascsoportra, aztán Natasát karon ragadva, bőröndökön-padsorokon átugrálva elviharzottam a terminálok felé.

– Mi a lófaszhotdog? – zihálta ’Tasa. – Mi ütött beléd?

– Rájöttem, hogy emelik át a cuccost a vámon! – Farolva fordultunk be egy sarkon, előttünk feltűnt a szorosan egymás mellé pakolt ketrecek sora. – Vegyél egy lényt, ami olyan büdös, hogy senki nem mer a közelébe menni… aminek hatalmas végbele van… amibe belefér tíz kiló toszomin…

– A szagos óriásbüzöny! – kiáltotta Natasa. – Hát persze, gecó!

Az utólagos mentegetőzés annyit ér, mint impotens farokra a gipszpor, de tényleg nem így akartam – a reptér szekusai, híven a parancsukhoz, megpróbáltak megállítani minket, úgyhogy kénytelenek voltunk testcselezni – nagy igyekezetünkben viszont nem vettük észre, hogy a padlót frissen mosták, sz’al kéz a kézben vágódtunk hasra, és csúsztunk be teljes gőzzel a mindenféle ketrecek közé.

A becsapódást olyan csörömpölés követte, mintha egy falka bádogember rendezett volna orgiát – a szekusok üvöltöttek, az állatok sziszegtek, rikácsoltak, kurrogtak és morogtak, ’Tasa bazmegolva próbálta kiszabadítani a drótketrecbe akadt sortját – aztán az egész tohuvabohunak fél másodperc alatt vége is szakadt, és olyan csend támadt, mint a hullaházban hajnali fél háromkor.

– Mi az isten… – tápászkodtam fel, de az elém táruló kép láttán én is átmentem viaszszoborba.

Pontosan előttem, a poggyász-utas-szekus kakofónia közepén egy nyitott ajtajú ketrec állt – a ketrec előtt pedig egy bulldogképű, birkanagyságú, feltűnően terebélyes alfelű lény vicsorgott.

– Ajaj – leheltem oda a gyöngyöző homlokú ’Tasának. – A büzöny kiszabadult.

– Zseni vagy, hogy kapnád be – suttogta vissza Natasa. – Most mi legyen?

Eskü, hogy nem így akartam – csupán szerettem volna finoman visszatuszkolni azt a dögöt a ketrecébe, mielőtt elkóricál, de a nedves padló másodszor is közbeszólt – egy hangos „kurvaélet!”-et elharapva, teljes súlyommal seggre estem, magammal rántva két bőröndöt és ’Tasát is.

Orbitális becsapódás volt – Natasa popsija tompán puffant, a bőröndök hatalmasat döndültek, én üvöltöttem egyet – a szagos óriásbüzöny pedig felnyiffant, aztán farpofái közül megeresztett egy kisebbfajta hurrikánt.

– Szent szar!

Negyed köbméter, orkán-sebességgel kiszabaduló büzönypuki önmagában is csiklandós dolog, tíz kiló ultraerős ajzószerrel vegyítve viszont maga az apokalipszis – a toszomin-aeroszol egy lélegzetvételnyi idő alatt szétterjedt a zárt térben, azzal elszabadult a pokol.

– Ó… óóóó… óóóhhh!

Míg a járókelők egy része befogott orral öklendezett, addig toszomintól begerjedt utasok dobták le zakójukat, és kezdtek sztriptízversenybe a nekivetkőző stewardesekkel, tisztes matrónák ugrottak a reptér szekusainak nyakába, egy jól szituált matematikaprofesszor-külsejű öregúr pedig átmászott az információs pulton, térdre vetette magát, úgy csókdosta a csillogó szemű, lihegő recis hölgy szoknyájának szegélyét.

– Úr… úristen! – fulladoztam a szállongó toszomin-porban, miközben a kezem nyújtva próbáltam felsegíteni ’Tasát. – Tennünk kell valamit, ez maga a…

Úgy haraptam el a mondatot, mint epilepsziás szajha az álló bájdorongot – Natasa ajkán nyál, szemében pajzán fény csillant, mellei közt kövér izzadságcsepp gördült alá – blúza felcsúszott egészen a melléig, szabadon hagyva lapos kis hasát, és a köldökében megcsillanó, rubinszínű piercinget. A látvány úgy vonzott, mint a Jupiter gravitációja – Natasa pedig olyan epekedéssel harapdálta az ajkát, hogy azt hittem, menten kiserked a vére.

– Nahát… – dorombolta hölgyikém, miközben kinyújtott jobbjával végigsimította az arcomat. – Neked mindig ilyen szép szemed volt?

Úgy éreztem, hogy az ágyékomban kitört egy vulkán, és a lávája ráfolyt egy működő acélkohóra – se szó, se duma rántottam magamhoz Natasát, az édes, kedves, zabálnivaló Natasát, fúrtam az arcomat a válla hajlatába, és szívtam magamba haja és bőre illatát – hölgyikém kissé eltolt magától, majd meglepetten pislogott az ágyékom tájékára.

– Uh… – közölte ékesszólóan. – Szerinted ha mi ketten…?

– Az empirikus megismerés híve vagyok – nyögtem inkább csak magamnak, azzal kézen fogtam, és magammal húztam őrjítő kis partnernőmet. – Gyere, láttam hátul egy üres irodát!

Mikor fél órával és három menettel később, kócosan és kipirultan előbotorkáltunk, valahogy nem érdekelt minket sem a felajzott repülőtér, sem a botrányra odacsődülő fotósok hada – katasztrófavédelmisek üzemelték be légtisztító berendezéseiket, gázmaszkos ápolónők adagoltak ellenszérumot a toszomintól kanos-lucskos közönségnek – mi csak kapkodtunk a levegő után, és bazsalyogtunk ábrándosan – mikor találkozott a pillantásunk, elvörösödtünk, mint a főtt homár.

– Istenem… – nyögte Natasa.

– Istennőm… – nyögtem én.

– A toszomin…

– Hát persze…

– Olyan nincs, hogy…

– Persze, mi más is lehetne… hehe…

– Fellángolás…

– Az… Testiség…

’Tasa a csupa-csipke, ciklámen bugyiját igazgatta, aztán begombolta a sortját, én meg a zsebembe nyúlva, diszkréten kitapogattam a sajgó farkamat – ezt a pillanatot választotta ki Egalité, hogy közénk robbanjon.

– Charmander! Micsoda botrány, úrgender! Grandissimo óriásbüzönye, mint a drogszállítás eszköze! Szégyent hoztak az egyházunkra, ezt ki kell vizsgálni! És ez a tömegjelenet, brr, fogadjunk, hogy egyikük sem töltötte ki a szexuális aktusra vonatkozó, tízpercé beleegyező nyilatkozatot! Még szerencse, hogy mi a legutolsó oltással a toszomint ellenanyagát is megkaptunk. Belegondolni is szörnyű, hogy mi történt volna, ha nem vagyunk immunisak erre a vacakra… – Natasa meg én időközben főtt homárból már céklába mentünk át, de Egalitét csak a munkamorál érdekelte, úgyhogy lapockán taszajtott, hogy kiesett a zsebemből két zacskó óvszer. – Munkára, emberek! Grandissimót feltartóztatni, a kéjelgőket izolálni! Aztán pedig váltsanak ruhát, mert mindketten bűzlenek! Charmander, Charmander!

– Bazz, az egész csak tévedés volt.

– Amikor meglovagoltál, az is.

– Meg amikor te hátulról…

– Kétszer.

– Ja, gecó, kétszer. Tévedés.

– Egyszeri kilengés, mi más?

A melóhely melletti kocsmában ültünk, pisztáciát ettünk, vedeltük a vodkanarancsot, és valahogy nem akarózott örömködnünk, bár okunk lett volna a boldogságra. A csempészárut lekapcsoltuk, ha alter módon is, Első Grandissimót maga Egalité vette őrizetbe, aki tekintettel az érdemeinkre, nem osztott ki zacsifacsarást és kötelező túlórát a terminálbéli magánakcióm miatt. A szagos óriásbüzöny a ganümédeszi állatkertbe került megfigyelésre – az ügy tehát véget ért, mi mégis kínosabban éreztük magunkat, mint látens gerontofil a nyugdíjasklubban.

– Azért – mélázott el Natasa, és szórakozottan csörgette a pohara alján maradt jégkockákat –, nem is hittem volna, hogy ilyen baszott…

– Jó? – segítettem ki.

– Aha. – Körülnézett, aztán közelebb hajolt. – Mármint hogy toszomin nélkül meg minden. Azt hiszem, ezt hívják…

– Kémiának? – böktem közbe.

– Aha, gecó. – Megbirizgálta a nyakában lógó, kereszt alakú medált. – Tudod, most felébredt a… hogy a faszba mondjam… kíváncsiságom. Kár, hogy nem…

– Nem ismételhetünk? – Sóhajtottam egyet, és ’Tasa bájos profilját bámultam. – Tényleg kár. Majd beleőrülök, annyira szeretném. De hát az etikátlan lenne.

– Az, bammeg. A szabályzat is tiltja.

– Egalité sem örülne neki. Pedig…

– Ja, ne is mondd.

Egymásra sandítottunk, majd az előttünk álló poharakra – egyszerre hajtottuk fel a maradék csavarhúzónkat, és egyszerre nyúltunk a bankkártyánk után.

– Hozzám…?

– Én közelebb lakom, mucikám.

– Mhm. – Natasa elégedetten bólintott, majd mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, összeráncolta kislányosan sima homlokát. – De ajánlom, hogy tiszta legyen az ágyneműd, különben…

– Tudom, tudom. Kiherélsz a gecibe.