A mágia színe

A mágia színe az egyik kedvenc könyvem. Volt olyan szerencsém, hogy még anno százhetvenkilenc forintért sikerült megszereznem, huszonegy évvel ezelőtt (1993.). Ha jól emlékszem, idáig hétszer olvastam. Azóta is kiemelt helyet foglal el az összes általam olvasott könyv között, valamint a polcomon is.

2008-ban pedig létrejött a filmváltozata is, száznyolcvankilenc perces, két részes tévéfilm alakjában, ami A mágia színe mellett A mágia fénye regény cselekményét is tartalmazza, hiszen így alkotnak teljes egészet. A hír hallatán természetesen vegyes érzéseim keletkeztek, mert az nagyszerű, hogy itt a második Korongvilág film, de láttam már oly sok bűnrossz regényfeldolgozást.

Az első film a Hogfather volt, ami regényben Magyarországon 2010-ben jelent meg, Vadkanapó címen – de nekem akkor is Disznóapó marad, mert eredetileg úgy szerepelt egy korábbi könyvben.

Eleinte Terry Pratchett ellene volt a filmadaptációknak a Korongvilág regényeiből, a hollywoodi filmkészítőkkel kapcsolatos negatív tapasztalatai miatt, ezért tőlem egyből kapott egy pirospontot.

Tehát A mágia színe (The Colour of Magic) igen kellemes csalódást okozott, viszonylag kevésben tér el a két regénytől, de egy-két dolog kimaradt belőle, gondolom időhiány okán. A száznyolcvankilenc percben így sincs üresjárat, bár természetesen kíváncsi lettem volna Bel-Shamharoth templomára, Tethisre, az árapálytól szenvedő tengeri trollra, valamint Bravdra és Menyétre, no igen, még A Mumpszra is, akiket nemes egyszerűséggel kihúztak a történetből. És még azt is kiszúrtam, hogy megváltoztatták azt a jelenetet, amikor Széltoló a piktorkrampusszal beszél. A regényben ugyanis azért fogyott ki a rózsaszín szín, mert túl sok képet készítettek a Szajhák Gödrénél.

Viszont a többi cselekmény, helyszín – Ankh-Morpork, a Törött Dob, a Peremcsobaj, Wymberg – és szereplő mind-mind régi ismerősként köszöntött vissza rám a filmvásznat helyettesítő monitorról.

Ne hagyjuk ki a karaktereket megjelenítő színészeket sem: Széltoló – David Jason, Kétvirág – Sean Astin, Ármánd – Tim Curry, Cohen, a barbár – David Bradley. Véleményem szerint jó munkát végeztek.

Maga a kezdő képsor egyből kaput nyit a Korongvilágra, nem semmi látvány az űrben úszó világteknős. A könyv olvasásakor persze elképzeltem a leírtakat, de mindezt filmen keresztül látni új élményekkel gazdagít.

Persze csalódásra adhatna okot, hogy Kétvirágnak nincs négy szeme – mint a borítófestményen, bár mivel a karakter szemüveges, ezért nem tudom, hogy Pratchett a regényben így gondolta-e a négy szemet –, és hogy Rincewind, alias Széltoló kicsit idősebbnek sikeredett, mint azt a nyomtatott sorokból gondoltuk volna. Valamint akad még egy-két (nyolc-tíz) apróság, de ne legyünk telhetetlenek, mert azért pluszt is kapunk a regénnyel szemben.

Szerepel a filmben ugyanis egy szakállas krulli asztrozoológus is, akit ebben a párhuzamos dimenzióban úgy hívnak, hogy Terry Pratchett.