Habzó száj.
Vér.
A vas íze
mámorító, alig bírok betelni vele. Csuklómon a seb mélyül, ahogy a nyelvemet
egyre erősebben, egyre mélyebben nyomom belé.
Látom a húst.
Szürkés-rózsaszín fénye megbabonáz. Harapnom kell belőle!
A fogaim
csikorogva metszik előbb bőrömet, majd húsomat, a fájdalom elveszi az eszem.
Megrágom, és mindenről megfeledkezem. Aztán undorodva a földre köpöm. A marás
helye kínzó, ég, de nem érdekel. A cafathoz sétálok, lenézek rá, az fájdalmas
hörgéssel válaszol. Lüktet. A kezembe veszem, megsimogatom, melytől pulzálása
egy pillanatra elhal.
Megfordulok.
Letörlöm a számról a vért és a habot, a fogaimat összekoccantom.
Megszorítom a
nyomorult kis lényt, érzem, hogy nyálkás, satnya teste kétségbeesetten tör a
szabadság felé ujjaim közül. Ellenállása épp csak arra elég, hogy én még
erősebben belé markoljak.
Visítás.
A lény
szétpukkad, cafatjai a térbe fröccsennek, és azzal egyesülve tűnnek el a
semmiben.
A seb tovább
vérzik, de már nem fáj. Lépek kettőt, majd ernyedten zuhanok önmagam nyakába.
És ő megtart.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése