Vantella: Igor felnő

Sztaburszkban csak egy mágus volt, Igor. De ő sem volt túl népszerű, mert fiatal volt, ráadásul álmodozó fajta, ezért nem bíztak benne a falu öregei. Igor hiába magyarázta, hogy egy költő-varázsló nem állhat két lábbal a földön, kuncsaftjai száma ugyanolyan szánalmasan alacsony maradt. Néha egy-két beteg gyerek, kiapadó kút, vagy a hagyományos eszközökkel megjavíthatatlan autó. A helyzeten még az is rontott, hogy Igor kint élt a falu határában, egy régi gerendaházban az erdő szélén. Ez volt az egyetlen módja, hogy szüleitől külön költözhessen. Fűteni csak fával lehetett, az áram meg aggregátorról ment, így esténkét választhatott a fény és a csönd között. A térerő sem jutott el a házig, ezért ha telefonálni akart, akkor fel kellett gyalogolnia a fáskamra melletti dombra, és ott leguggolni a két nyírfa közé. Varázsolhatott magának saját térerőt is, de az csak pár napig élt, és az erre vonatkozó varázsigéi már kezdtek elkopni. Ha Sztaburszk határa nem lett volna olyan magányos hely, és járt volna ott valaki, akkor hallhatta volna, hogy időnként új versekkel próbálkozik:

Frekvencia a levegőben! Te, aki lelkeket összekötsz, és ha kell, bajban megmentőm lehetsz..! Nem jó. Térerő! Tudom, nem gyenge vagy, csak rossz irányba mész! Lám, itt egy telefon, lám itt egy egész ember, ki csatlakozni vágy! De oly hevesen, oly remegve, mint új iskolába, ha küldik, a gyerek! Egy lenni a többivel az vágyik úgy, mint én, e dombtetőn, e semmi közepén!

Igor bosszúsan számolgatta a szótagokat, mert elmúlt már az az idő, amikor lélegezni is csak hexameterben bírt. Rég áttért a szabadabb versformákra, azokba sokkal több belefért. De mit tehetett? A térerő, és általában a technológia a klasszikus versmértéket szerette.

Hálózatom! - Mondta fennhangon, de rögtön elfelejtette, mivel is akarta folytatni, mert kopogtak a gerendaház mohával tömített ajtaján.

Előbb látta meg a szépséget magát, és csak azután jött rá, ki is az, aki ennyire szép. Agneszja volt az, aki mindig így megzavarta az emberek látását. Mintha csak égő magnéziumból lett volna, az ember fiának muszáj volt követnie a szemével, és aztán jó sokáig nem látott mást, csak sötétet és Agneszja lenyomatát. Senkinek nem volt alkalma hozzászokni ehhez a kápráztató látványhoz, mert a leány nagyon ritkán tette ki a lábát a szobájából. Igor azt is csak másoktól tudta, hogy nappal alszik, éjjelente pedig világszerte ismert harcossá vedlik át, és mindig újabb csatákba vezényli a seregét valami virtuális világban. Hiába könyörgött neki az apja, hiába verte meg az anyja, és hiába nem fizették többé az internetet. Lekapcsolni nem tudják, csak kikötni lehet, mondta Agneszja apja két szomorú feles között, és azóta hiába telt el két hónap, nem küldték még el a szerelőt Sztaburszkba, a Jóisten háta mögé.

– A-Agneszja – kezdte Igor, de a lány, akinek az látszott az arcán, hogy utálja ezt a való világot, és az unalmas igazi mágusokat, félbeszakította:

– Segítened kell, gyorsan – közölte, és az invitálást meg sem várva besétált Igor kunyhójába.

– A-az internet? – szedte össze magát Igor.

– Mit nekem az internet! – legyintett a lány, Igor pedig azt hitte, kifordult sarkaiból a világ, és már elkezdett gondolkozni, tud-e verset téboly ellen. De aztán meglátta, hogy Agneszja arca azon túl, hogy vakítóan szép, most rémült és dühös is.

– Talán egy varázsló tud keresni nekem okot, hogy éljek – mondta.

– Mi okod lenne nem élni? – kérdezte Igor, a lélekjelenlétét szorongatva.

– Sosem akartam élni  – vetette oda a lány, mintha ezt mindenki tudná. – Nem érdekel az egész. De ma reggel… ma bent voltam a városban, és meglátogattam a húgomat. Jelenát. Ismered őt, igaz?

– Hülye kérdés, persze. Beteg, hegedül, és ő is nagyon… persze nem ennyire…

– Láttad te már a halált, Igor? Mégiscsak varázsló vagy.

– Hálistennek nem – felelte Igor. Úgy érezte, mintha egy ijedt reflektorba bámulna, és tudta, hogy rossz vége lesz a történetnek.

– Mert én láttam. Csak a szemem sarkából, de ott volt. És beszéltem vele. El akarja vinni a húgomat. Én mondtam neki, hogy ne. Vigyen inkább engem. Mit tehetnék? Én csapás vagyok a szüleimnek, Jelena pedig tehetséges… Sosem akartam élni, csak boldogabb lennék úgy. A halál tudta, hogy nincs kedvem élni, és azt felelte, hogy élőket csak élőkkel cserél, így nem érek eleget. Szóval, ha mágus vagy, Igor, segíts nekem okot találni arra, hogy élni akarjak.

A költőnek ennyi egy hétre is sok lett volna. Döbbenten meredt Agneszjára egy hosszú percig, majd elfordult, hogy gondolkodni tudjon.

– Tudod, ilyesmire nincs varázsige. És ha Isten Jelenát akarja a halál kezére adni, akkor lehet, hogy nem kéne vitatkozni vele.

– De én vitatkozni akarok! – kiáltotta Agneszja. – Egyszer végre tehetnék valamit a családomért! Ha a húgom meghal, azt nem fogom elviselni!

– Jó – mondta Igor megfontoltan. – Igenis van miért élned, Agneszja. Nézz csak bármerre, csupa olyat látsz, amiért érdemes élni.

– Ez? Ez egy unalmas, kegyetlen és hazug világ – legyintett a lány.

– És te gyönyörű vagy, lehetne belőled modell, vagy színésznő, sőt, bármi. Hiszen ragyogsz!

– A szépség! Mindenki ezzel jön! Hogy hadd legyek a szeretője, felesége vagy a fotómodellje! Mintha mindent meg kéne osztani!

– Amit megosztasz, az lesz csak igazán a tiéd.

– A pap is ezt mondja a templomban! És ez a legnagyobb hazugság, amit valaha hallottam! Ha másoknak élsz, kihasználnak. Nem leszel más, csak egy szolga. Aki közkincs.

– Nem, ha másoknak is élsz, akkor az élet része leszel, és ez biztos. Sajnos ez az egyetlen módja. Mit gondolsz, volna még időd kipróbálni?

– Ki van zárva! Én nem ilyen vagyok. És úgy érzem, Jelenának már nincs sok ideje.

Igor szomorúan sóhajtott, majd egyenesen Agneszja szemébe nézett, és hagyta, hogy minden csodálata az arcára költözzön.

– Akárhogy is érzed – kezdte – én ki sem tudom fejezni, mennyivel szegényebb lenne ez a világ nélküled. Te talán nem látod, de kivilágítod ezt a kunyhót, Agneszja. És ünneppé változtatsz minden napot, amikor kint jársz az utcán. Nem azért, mert mindenki el szeretne venni feleségül, hanem azért, mert csoda, hogy létezik ilyen szépség, mint te. Az emberek rád néznek, és elhalványul a sok mocsok és igazságtalanság, amit láttak.

– Hazugság – fintorgott a lány, aki már rég megszokta a szerelmi vallomásokat. – Ez nem jó semmire. Tettem azért valamit, hogy ilyen legyek? Én csak az vagyok, amit csináltam, és az mind a pokolra való. Beszélni sem akartam megtanulni. Minden délután úgy kell kirugdosni az ágyból, és utána sokáig csak káromkodom meg hisztizek. Nem adok senkinek szeretetet, és nem is érdemlek. Tudod, mi vagyok én? Egy rohadt kilencvenhetes szintű Paladin, és már az sem sokáig. Röhejes, mi? Ez is csak hazugság!

Igor elfordult, és sóhajtott egyet, olyan mélyet, mint a világ súlyát a hátukon hordó titánok. Utált élet és halál fölött dönteni, de hazudni talán még jobban. Majdnem úgy fájt, mintha szembe menne a mágia szabályaival, aminél rosszabbat varázsló nem tehet, mert a tehetségét és az egész világot árulná el. Az ablakra nézett, ami egyszerre volt a National Geographic adó külön csatornája, és szentkép helyett élő házioltár, és halkan, hogy csak ő hallja, és a Teremtője, azt mondta: Bocsáss meg.

Aztán Agneszjához intézte szavait:

– Szereted a húgodat?

– Persze, hogy szeretem. Féltékeny is vagyok rá, de szeretem. Ezért vagyok itt.

– Lehet, hogy a szeretet nem kölcsönös. Mert Jelena járt nálam, jóval azelőtt, hogy ágynak esett volna. Megszegem a titoktartást, de jogod van tudni. Egy nagyon csúnya dolgot kért, amit általában nem tennék meg, de ő jól megfizetett.

– Mivel… fizetett? – kérdezte Agneszja teljesen elsápadva.

– Tudod, ő is nagyon szép – felelte Igor, és ennyi elég volt, hogy a lány hitetlenkedve tátogni kezdjen. – Azért aggódott, hogy nem lesz elég sikeres ahhoz, hogy elmehessen innen. Igyekezett ő, de azt mondta, valahogy nincs benne elég harci kedv.

– Nem igaz! – rázta a fejét Agneszja, és most már reszketett.

– Ha akarod, ne hidd el. Lehetsz a gonoszságra is ugyanolyan vak, mint a világ csodáira. De azért elmondom, mit feleltem neki. Hogy önbizalmat és harci kedvet egy varázsló sem tud teremteni, csakis ő tud. Vagy ellophatom mástól, de ilyet ne kérjen tőlem, még nem adtam el a lelkem az ördögnek. Azt felelte, tud valakit, akinek nincs is szüksége rá. És győzködött. Tudod te, milyen az, ha az ember fiát olyasvalaki győzködi, aki majdnem olyan szép, mint te, és csak tizenöt éves?

A lány úgy nézett Igorra, mintha meg akarná pofozni. Ha eddig hideg magnéziumfénnyel égett, gondolta a költő, hát most vad vörösben izzik. És amikor az ajtóhoz ugrott, hogy elrohanjon a falu felé, Igor alig bírta visszafogni, olyan erő volt benne.

És szenvedély. Agneszjának immár célja volt.

Fal! Kiáltotta a varázsló, keze között a vergődő Agneszjával. – Holtak csendjét és az élőket elválasztó fal, emelkedj Jelena és a halál közé! Távolság fala, reménytelenség fala, védd meg őt áttörhetetlenséggel, védd meg őt makacs leküzdhetetlenséggel!

– Eressz, te sátán!

– Olvaszd magadba a feledés erejét, a meg nem értés erejét, mert semmi nem választ el úgy, mint a feledés és a meg nem értés. Tűz mellett ülőt a hideg éjszakától, védd meg Jelenát a korai haláltól…

Ezt már majdnem sírva mondta Igor, és úgy érezte, nem bír ki így még egy percet. De nem is kellett sokáig várnia, a szél zúgása odakint elcsendesedett, és a költő valami sötétet látott a szeme sarkából.

– Mondd meg neki az igazságot – suttogta a halálnak. Nem merte nyitva tartani a szemét, csak azt érezte, hogy meglegyinti őket valami hideg fuvallat. – Kérlek, mondd meg neki az igazságot.

Amikor másodszor mondta, Agneszja nem mozdult többé. Hátrahajolt a karjában, mintha egy groteszk tangót járnának.

Igor nem tudott többé a gyönyörű arcra nézni. Lefektette a lányt az ócska, összecsukható ágyra, és kiment a kunyhóból, hogy felballagjon a nyírfák közé, telefonálni a két nővér apjának. Háta mögött messzire világított Agneszja lassan halványuló szépsége.