Kelvin: Tündér

Kimentél, én pedig becsuktam az ajtót, és mintha azt hittem volna, jössz még. Talán utánad kellett volna néznem, ott állni a kapuban, zsebkendőt gyűrögetve, borzasztóan sajnálva magam, mint minden normális ember, akit magára hagytak. Emlékszem, csirkét sütöttem utána. Még nevettem is valamin. Lebegett ugyan a torkomban az a halvány szellem, keserű volt és feszített, de amíg le nem ment a nap, nem zavart igazán.

Később rosszabb lett. A sötétben megint abban a székben ültél, újra engem néztél azzal a furcsa tekintettel, és azokról a dolgokról kérdeztél, amiket veled szerettem meg. Azt mondtad, ne felejtsem el, hogy ezek nekem fontosak. Nem felejtettem el.

Reggelente az emlékeid tócsáit kerülgettem, félve nyúltam a kilincshez, ami mintha még mindig őrizte volna kezed melegét. Délután a kis polcon ülve vártál rám, én pedig cinkosan mosolyogtam rád, mint aki tudja, hogy ez az egész csak vicc, és nemsokára vége lesz.

Féltékenyen őriztem minden kis emléket rólad, mert amikor megpróbáltam eltüntetni őket, véresnek tűntek, én pedig nem akartam, hogy a kezem vörös legyen a véredtől. Túl sokat vártam, túl sokáig halogattam.

Mint szikkadt kenyérből a penész, úgy nőtt ki a Tündér az emlékeimből. Este jött, olyan sötét éjjel, hogy moccanni sem tudtam a súlya alatt. Éppen erdőt képzeltem köréd, kicsi Patakkal, közepén Réttel, te pedig örültél neki, a fák közé bújtál és virágok pörögtek körülötted. Ekkor meghallottam a kopogást. Máskor is előfordult már, hogy bénult testemen átbújt az álom füstje, fekete alakokat rajzolva a zajos sötétbe, így nem ijedtem meg most sem. Vártam, hogy hangos robajjal levegő tóduljon a tüdőmbe, darabokra tépve az álom lebegő árnyait, de ehelyett a kopogó Vendég hangos dörrenéssel a padlóra zuhant. Nem az álomtól, a félelemtől lettem béna, és amikor a látogatóm felsírt, mint egy újszülött, a kezem magától kapcsolta fel a villanyt.

Nem ilyennek képzeltem a tündéreket. Pufók arcán verejték csillogott, pár szál haja hosszan lelógott apró, méhekére emlékeztető szárnyai közé. Valamennyi csontja keményen, szúrósan próbálta átdöfni szürkés bőrét, fonnyadt melle a hatalmasra puffadt hasára lógott.

Még hittem benne, hogy álmodom, ezért hozzá léptem. Szem nélküli, vak arcát felém fordította, és karjait nyakam köré fonva magához húzott. Suttogott, fogatlan szájában feketén csillogott a nyelve. Egyetlen szavát sem értettem, de tudtam, fáj neki itt lenni, mert ahol ő lakik, ott nem kell különbséget tenni az álom és az ébrenlét között.

Befektettem az ágyamba, és éreztem a kezemre tapadó verejtéket. Nem engedett el, vékonyka karja olyan erősen fonódott a nyakam köré, mintha a szürkés bőre alatt nem petyhüdt izom, hanem acélsodrony feszült volna. Kiszabadítottam a fejem, ki akartam szaladni a szobából, de olyan fájdalmas hangon sírt fel, hogy megtorpantam. Vézna ujjait begörbítette a levegőben, felém kapálózott, engem pedig elöntött a szánalom ragacsos, égető érzése. Mellé léptem, megfogtam göcsörtös kezét, erre ő elhallgatott, csak halkan cuppogott tovább.

Megértettem, Kicsi. Lefeküdtem mellé, és amikor reggel felkeltem, többé nem éreztem nyomorultnak magam. Végre van valamim. Minden este eljön hozzám. Savanykás szaga megtölti a szobát; felsegítem az ágyba, és nyugodtan alszom el az ölelésében, mert akármilyen mocsokból áll is a teste, tudom, hogy én teremtettem. Veled.