Második feladat: Időjárás jelentés

Elkövetők (abc sorban): Angel Lilith, Christine Ardens, Craz, Hertelendy Anna, Jimmy Cartwrigth, Kozári Dorka, Pál Kitti, Szél Zsolt, Vándor Gábor, Virágh Anna

1.

Andan felnézett az égre, aztán vissza az alatta tekergő karcsú női testre. Amihez természetesen egy fej is tartozott meg lábak és kezek, de Andant akkor és ott egészen más részei foglalták le:

– Te! – szólt a lányhoz, mert hirtelen nem jutott eszébe a neve. – Te! – folytatta aztán, de megint csak elhallgatott, és forgatni kezdte a fejét. Végül nagy nehezen kinyögte: – Tudtad, hogy ha így fekszel alattam, én meg így tartom a fejem, akkor úgy néz ki, mintha három melled lenne?

A lány felnézett. Combja között még mindig szorította a férfit, de már nem rá figyelt. A lemenő nap valóban káprázatos volt, ahogy bearanyozta, vagy inkább bebarnázta, a pár órával korábbi záportól még nedves füvet. Aztán magára pillantott. Nem volt egyszerű úgy fordítani a nyakát, hogy mindent lásson. Hirtelen egy villám húzott keresztül a szürkülő égbolton. A lány nevetni kezdett.

– Szerintem, ha megvárjuk az esőt – felnézett az égre –, ami úgy hat és fél perc múlva lesz, még egy lángoló hullára is fogok hasonlítani. – Elgondolkodott. – Egy lángoló, hárommellű hullára… – vihogott fel.

– Hat és fél perc? – nézett rá a férfi.

– Most már csak hat perc tíz másodperc… Nyolc… Hét…

– Honnan tudod te azt ilyen pontosan?

– Tudod, indián vagyok – ajkai közé dugta az ujját, majd kihúzta és feltartotta –, megnéztem, milyen erősen fúj a szél… Ez úgy tizenhat és fél kilométer per órás. A hajam állapota szerint a relatív páratartalom nyolcvanhat százalék, és ahogy te is mondtad, vagyis egy kicsit másképp, a felhőzet is hetven százalékos már.

A férfi először a csuklóján lévő műszerre nézett (minden adat stimmelt), aztán a lány harmadik – kissé máris megnyúlt – mellére pillantott. Tudta, hogy nincs ott, de az az árnyék… Végül mégiscsak a szeménél kötött ki:

– Te… Ti, indiánok, ezt valóban így meg tudjátok mondani?

– Már csak négy perc ötvenkét másodperc maradt, ha nem akarsz elázni…

– De tényleg meg tudjátok mondani ilyen pontosan? – hebegett a férfi, miközben a nő kimászott alóla.

– Hülye vagy? Hogy tudnánk megmondani? Mikor beütöd az időkoordinátákat a vezérlőbe, egy csomó érdekes adatot is kiad ám, csak te akkor is mással voltál elfoglalva…

A férfi még mindig bambán nézett maga elé, akkor is, amikor az első esőcseppek végigfolytak az arcán és a lány még meztelen mellein:

– Akkor… Akkor te nem is vagy indián? – Nagyon csalódottnak látszott…

2.

Telihold volt, de a város lakói mindebből semmit sem érzékeltek, hisz a fénye nem tudott magának utat törni a sűrű felhőtakarón át, amely mint egy nehéz, ólomszürke kupola borult a településre, elzárva azt a külvilágtól. Már három napja esett egyfolytában, és az apró, lomha esőcseppek az emberek kedvével együtt az idő múlását is kimosták a fejekből. A hajnali utcánál csak az álmos tekintetek voltak üresebbek. Az anyóka a pékség kirakatán át figyelte a járdán szérfröccsenő cseppeket, ahogy meg-megcsillantak a gázlámpa fényénél. Tompán bámult maga elé, miközben önkéntelenül is szorosabbra húzta fejkendőjén a csomót. Sóhajtott egy nagyot, majd – mint aki vízbe ugrik – lélegzetét visszatartva kilépett az utcára.

3.

A szürke köd félig megette a világot. Teljesen elnyelte az utcán sorakozó fákat, homályos folttá mosta össze a gyér bokrokat a lábam mellett, ahogyan hazafelé sétáltam. Túl késő volt már ahhoz, hogy égjenek az utcai lámpák, és túl korán, hogy a felkelő nap bizonytalan derengése világosabbra színezze a lágy masszát, amiben lépkedtem. Csupán a cigarettám egyetlen pontnyi izzása tudatta a külvilággal, hogy itt vagyok, hogy létezem. De nem járt senki sem az utcán, hogy észrevegyen.

4.

Még ifjú volt a lángsugarú nyár, virított a kikelet. A végtelen táj nyugalmát semmi sem zavarhatta meg. A levegő üde volt, frissességét még nem terhelték a nap fáradalmai. Dödölle – a messze földön ismert, hős lovag – aggódó tekintettel vizslatta a növényzetet. „Nyáron zúzmara…” – sehogy sem talált magyarázatot a jelenségre. Közelebb hajolt egy ághoz, hogy jobban megvizsgálhassa, mire az azt borító fehér kristályok furcsán mozgolódni kezdtek. Dödölle ámulva figyelte, ahogy az általa zúzmarának vélt valami ezernyi, apró jégpillangóként száll a magasba, hogy utána, mintha csak megunná a repkedést, rettenetes jégesőként zúduljon szegény fejére.

– Miért teszik ezt velünk az isteneink?! – bosszankodott Dödölle, fájó tagjait dörzsölgetve.

– Vörös az ég alja, bort bontottak az éjjel – legyintett éppen ébredező fegyverhordozója, Szamovár.

5.

Hajnalodott. A pára tengeréből derékig emelkedtek ki a magasabb hegyormok. SzBagolynak valami nem tetszett. Megrázta magát és a levegőbe szimatolt. Tudta, hogy a néma csönd mindig bajt jelent. Fölrázta KoczkaCét. Az öreg baar szolga mindjárt megérezte, mit kell tennie, és halkan ébresztgetni kezdte a duereket.

– Talán mégsem hazudott az a vörösagyaras, akit tegnap elkaptunk – morfondírozott SzBagoly, miközben zöldbőrű legénysége köréje kuporodott. Agyaraikat összeszorítva várták a pillanatot, amikor a Gonosz Nap sugaraival szétzavarja a hágót eltakaró ködöt.

SzBagoly kántálni kezdett, közben lábai rezgőcsárdást jártak.

Egy napsugár hasította keresztül a felhőket. Fény árasztotta el a hegyoldalt.

Az orkok eksztatikus fotoszintetizálásba kezdtek.

6.

Aranyló meteorok húztak színes tűzcsíkokat a sötét égre, a hold megmaradt darabkái ezüstös fénnyel öntötték el a romokat. Fémhordók pisla tüzei derengtek át a lassan szállingózó hamufelhőn, pernye és nukleáris szennyezés keserédes illata ülepedett le az utcák közepén tátongó kráterek mélyére. Gyönge klórgáz rebbentette meg a hamutól szürke fák fonnyadó lombját. Belekapott a lány ritkuló, szőke hajába, míg ő nagyot lélegzett a gázmaszk alatt. Ábrándozó, hályogos tekintetét az égre függesztette, és figyelte, ahogy az ózonpajzs nélküli égbolt megtelik suhanó meteorokkal, vörös fénnyel árasztva el a láthatárt.

7.

A szél valamikor éjszaka indulhatott meg, mindenesetre reggel már istenesen fújt. A horizonton lilás fény derengett, amerre a Negyedik Számú Központi Csillag kaptatott föl az égre. Az Első és a Második már teljes fényében ragyogott, a Harmadik azonban sűrű ködbe burkolózott. Mat mordult egyet, mikor kinézett az ajtón. Neki persze pont arra kell mennie, és a köd esőt ígér. Na, mindegy, ha menni kel, hát menni kell – gondolta, és elindult. A nehézkes gravitációs térben alig lépett kettőt, mikor az égen ciklámen villám futott át, és valóban megeredt az eső. A súlyos csöppek szinte koppantak a köpenyén és a kalapján, egyre sűrűbben. Mat csak ment, bár a szeme előtt egyre homályosabb volt a világ, míg végül nem látott mást maga körül, csak szürke maszatot. Ekkor érte utol Lil hangja:

– Drágám! Összecserélted az olvasószemüveged a savállóval!

8.

Élő holtköltők ébredése

Elkallódó emlékezet ragacsos útvesztője – csizmám a sárban tapod, hajamat ágak tépázzák. Fekete, elszakított fürtjeimmel szél játszadoz, könnyemet eső maszatolja. A vér a szívemből a bordáim közt talál utat. Az ólmos lé végigcsorog a mellemen, alább a hasamon, és a combomon, majd a felázott talajba szivárog. A nehéz, kesertől és fertőzéstől mocskos cseppeket a föld beissza, egész a pokolig érnek. A szív nem dobog többé, ázottan és falfehéren állok a temető kapujában. Nehéz gránittömbök magasodnak fölém, ormótlan vaskapuk dőlnek a viharnak, kőkeresztek vigyorognak rám a párafüggönyön át. Villám hasít a testembe, de nekem ez már nem árt: halottabb nem is lehetnék.

9.

Hajnal az öbölnél

Sűrű köd ült meg a magas sziklafallal határolt félkör alakú öböl fölött, s a horizont mögül épphogy kibukkanó nap aranyló hidat alkotó sugarai különös fénnyel játszottak a lassan gomolygó vízpárán. A tenger hullámai még álmosan közelítették meg a szirteket, a víz csöndesen morajlott a magasra törő falak között. Az éj árnyai, alaktalan lényei már visszahúzódtak rejtett zugaikba, vagy a tenger mélységeibe, ahová ember nem juthat el. A sötétség kreatúráinak helyét lassan elfoglalták a nappal nem kevésbé különös teremtményei, akik mit sem tudtak éjjeli társaik sötétbe rejtett, ezüstfényű, szentségtelen titkairól. Nem úgy a köd, mely méltóságteljes lomhasággal emelkedett egyre feljebb a sziklák között, hogy tompítsa a nap szerteágazó sugarait az orom tetején elterülő városka lakói számára, s hogy hírt vigyen nekik: Előjöhettek, elmúlt a sötét. Ebben segítségére volt néhány madár is; lassú szárnycsapásokkal, óvatos, rövid rikkantásokkal jelezték a reggel közeledtét.

Békés, nyugodt, eseménytelen napnak indul ez is – gondolhatták a városka korán kelő lakói, feledve bizarr álmaikat, melyek nemrég még gyöngyöző verejtéket csaltak homlokukra, s még az ébredés utáni pillanatokban is groteszk árnyakat varázsoltak szobáik sötét sarkaiba. Azonban hamarost egy hajókürt sziklák által felerősített dübörgése törte meg hajnali merengésüket, s törölte ki szemükből végleg az éjjelről visszamaradt nyomasztó látomásokat. Nemsokkal később maga a háromkéményes gőzös is feltűnt a távoli horizonton nagy, szürkéskék füstgomolyagokat eregetve. Ám ezt már csak a félelmet nem ismerő, bátor őrök figyelhették meg a tenger mélységeibe vesző oromzat magasából.

Komótosan indult meg a forgalom a városka másik oldalán elterülő szántóföldek és erdők irányába, meg a délre lévő kikötő felé. Lovaskocsik, szamár húzta szekerek araszoltak a gyalogszerrel közlekedők között, ám mindezek sietve rebbentek szét a polgármester automobiljának közeledtét hallva. Újabb nap virradt hát.

10.

Temetői hajnal

A dombtetőn álló harangláb két kongása azt jelezte, hogy tíz perc múlva felkel a nap. A kockakövekkel kirakott hepehupás utacska melletti örökzöld sövény ágait megrezgette a korán kelő szél, vagy csak néhány késésben lévő örökifjú vámpírcsemete spurizott a földalatti búvóhelyeik felé, nehogy lekéssék a szokásos kapuzárást.

Jobbra, a magas kőkerítés felől, a kopaszodó, stöpszli temetőőr vonszolt két hullát a lábuknál fogva egy nagyobb kriptába, közben rezignáltan szitkozódott, mert a bal hulla folyton beleakadt valamibe. A talajmentén gomolygó ködtől meg nem látta a terepakadályokat, sőt az előbb még egy szemtelen zombit is arrébb kellett rugdosnia, mert laposkúszás közben elkezdte csócsálni a jobb hulla bal fülét. De az őr bátran megfenyítette a mohó bohó zombit, akin ezáltal állandósult a szemtelen állapot, mert amikor a hantok közt keresgélni kezdte az atrocitástól kipotyogott látószervét, egy fülesbagoly lecsapott a finom falatra. A tollas meg így lett szemfüles bagoly.

Persze a temetőőr csak azért viselkedett ily bátran, mert a heti adag leszállított hulláért nem csak egy aranyat kapott egy bentlakótól, hanem mert a lidérc a hatékonyabb munkavégzés okán mindig ráolvasott egy kisebb varázslatot is, ami megvédte a szolgaszintű élőhalottaktól.

A kopaszodó figura tehát elégedetten ráncigálta tovább a hullákat, miközben keleten felbukkant a nap, mely csillagászati jelenséghez egy lelkes sikítószellem adott művészien megkapó audióvizuális hátteret.