Google+ Followers

2013. február 9., szombat

Esvy: A jégbordás út


Választhattam volna a másik utat is. Azt, amelyikről eltakarították a havat, és makulátlan feketeségében szenvtelenül nyújtózott a távolba, a biztonság ígéretével. A jeges ösvény, amit egész véletlenül pillantottam meg, rabul ejtett szemet gyönyörködtető csillogásával. Felébresztette a kalandvágyamat, pedig azt hittem, nyugalom és kiszámíthatóság a zsánerem, és ez a vad érzés már kiveszett belőlem. Nagyjából az úti célom irányába tartott, így hát elfordítottam a biciklim kormányát, és letértem rá. Nem tudtam megállni, hogy ne kísértsem a sorsot.
Lassan, meg-megcsúszva haladtam az egyenetlenül kijárt, nagyrészt jéggé tömörült csapáson. Valahol hallottam, hogy az északi emberek a hó ezernyi fajtáját képesek megkülönböztetni, Én csak a frisset, a régit, a lábnyomosat, a szánkólapítottat, a letaposottat, a kásásat és az olvadás közben visszafagyottat ismerem, na meg az ónos esőtől páncélozott tetejűt. Talán ezért is tűnik minden évben újdonságnak a tél, tele a maga cseles kihívásaival.
Az ösvény kivezetett egy szántóföldek közt húzódó mezőgazdasági útra, amelyen valami irdatlan gép örökítette jégbe lánctalpai nyomát, Mielőtt kiértem a csapásról, beszakadt az első kerekem alatt egy kicsiny, hófedte pocsolya fagypáncélja, így ijedtemben nagyot ugratva, vizet fröcskölve érkeztem a jégbordákra. Kis híján kicsúszott alólam a bicaj, ahogy leérkeztem, de sikerült visszanyernem az egyensúlyomat. Bosszankodva vettem észre, hogy a keményre fagyott hernyótalpnyom amellett, hogy síkos, irgalmatlanul ráz is.
Óvatosan megálltam, és körülnéztem. Fehér dombok húzódtak mindkét oldalon, rajtuk elvétve néhány fekete facsoport állt. A legközelebbi lankán őzek pattogtak, ki tudja, mi elől menekülve. Valahonnan kutyaugatás eltorzult zaját sodorta a szél. A távolban, ahol a két nyomsáv összeérni látszott, háztetők rajzolódtak ki, felettük ismerős templomtorony magasodott. Megkönnyebbült sóhajom párája egy pillanatra elhomályosította a képet. A barátnőm faluja derengett a láthatáron.
Az órámra néztem, és nagyon megörültem, mert úgy tűnt, sokkal előbb odaérek, mint számítottam – csak egy jégbordás út választott el tőle. Újból elindultam. Észrevettem, hogy minél gyorsabban haladok, annál kevésbé rázkódik alattam a kerékpár. Ezért, kényelmes ember lévén, olyan gyorsan hajtottam, ahogy csak mertem. Talán félúton tarthattam, amikor esni kezdett a hó, és a szembejövő pelyhek egyre pimaszabbul csapódtak az arcomba. Lejjebb húztam a sapkát, feljebb a sálat, és mivel az utolsó szakaszon valamelyest javult a talaj, szinte beszáguldottam a faluba.
Fruzsi a kapujuk előtt állt, éppen a járdát seperte. Amikor meglátott, elmosolyodott, és integetni kezdett. A hátsó kereket megcsúsztatva, félkörívben fékeztem le előtte, beterítve hóval a csizmáját, erre ő játékosan fenéken billentett a seprűjével.
– Hogy lehetsz ilyen gyerekes, Viktor? – csóválta a fejét. – Úgy megijedtem, azt hittem, elvágódsz.
Csípőre tettem a kezem.
 – Ej, ha még azt is tudnád, hogy földúton jöttem!
 – Megőrültél? Azok le vannak fagyva! – hüledezett, aztán ravasz vigyort öltött. – Te ugratsz engem.
 – Nem én! Isten bizony arra jöttem.
Megremegett az ajka, ahogy lehervadt arcáról a mosoly.
– Felelőtlen vagy, Viktor! Nem is gondolsz arra, hogy nem élném túl, ha történne veled valami!
– Hogyhogy? Hiszen nekem lenne bajom, nem neked.
– Mi egy pár vagyunk, így ha mondjuk eltörnéd valamidet, az nekem ugyanúgy, sőt jobban fájna, mint neked.
– Ezt azért kétlem – morogtam.
Elhúzott mellettünk egy kerékpáros. Barna vászonkabátot viselő, svájcisapkás öregember ült egy rozsdás, vén Csepelen. A csomagtartójára erősített fonott kosárkában borosüveg billegett. Ráhajtott a jégbordás útra.
Fruzsi tátott szájjal nézte.
– Hát Béla bácsi is megkergült? El fog esni!
– Én nem féltem őt – mondtam, mivel láttam, hogy nálam sokkal ügyesebben halad a jégen. – Béla bácsi kemény csávó.
Bementünk a házba, ahol a kandallóból kellemes meleg áradt. Fruzsi csodálatos vacsorát készített nekem, kiszolgált, kedveskedett és elhalmozott a figyelmességével. Evés után ágyba bújtunk, és mámoros órákat töltöttünk együtt. Minden úgy ment, mint máskor. Hajnaltájban azonban különöset álmodtam. A jégbordás úton álltam, és egy gyönyörű, büszke nő mosolygott rám hívogatón. Haja színe, mint a téli napfelkelte, szemében ezer csoda ígérete csillogott. Kinyújtottam felé a kezemet, de mielőtt elérhettem volna, arra ébredtem, hogy Fruzsi szorongat. A vállamnak nyomta kerek arcát, és a fülembe szuszogott.
Reggel annyit mondtam, mennem kell, és öltözni kezdtem. Fruzsi értetlenkedett, de azért a tizedik búcsúcsók után elengedett.
– Aztán most az aszfalton menj ám! – kiáltott utánam. – Legközelebb pedig busszal gyere, mert sírba visz az aggodalom.
Megláttam a horizonton a felkelő vörös napot, és többé nem volt kérdés, merre induljak. Elrajtoltam a jégbordás úton, mint csapdából kitört állat, mert bár a bizonytalanság hideg és mostoha, mégiscsak ez vezet el a szabadsághoz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése