Czinkóczi Krisztina: A tudás ára

– Miért tetted ezt velem, Karina?

A kérdés üresen hullik a szoba csöndjébe. Egy kartondoboznyi feljegyzés, és egy napló: ez maradt nekem egykori legjobb barátnőm után. Évekkel ezelőtt láttam őt utoljára, egy kávéházi beszélgetés alkalmával.

A halálhír után két héttel felkeresett az ügyvédje. Azt mondta, Karina bevett a végrendeletébe, így hát elmentem a hagyatéki tárgyalásra. Azt gondoltam, egykori barátnőm néhány bizsut hagyott rám, esetleg a közös fényképeinket egyetemista korunkból. Valami kis kedvességet, amiről rá emlékezhetek.

Emlékeztem is a hosszú vonatúton, talán túl sokat is. Egy csenevész, bakancsos-szimatszatyros lányt láttam magam előtt, aki ijedt arccal bolyong a pécsi kampuszon. Ma már tudom, hiába hittem magam vagánynak, messziről látszott, hogy csak egy gólya vagyok, aki idecsöppent „Mucsáról”, és nem találja a helyét. Talán soha nem is találtam volna meg, ha nincs Karina.

A hagyatéki tárgyalásról hazafelé ismét sok időm volt az emlékezésre. Már a pályaudvaron felbontottam a gondosan leragasztott kartondobozt, és értetlenül túrtam a füzetek, mappák és magányos papírlapok közé. Találomra előhúztam egyet: képletek sorakoztak rajta gyöngybetűkkel. Egy másikon jegyzetekbe olvashattam bele, tele áthúzásokkal és nyilacskákkal, amelyek mindig egy felkiáltójeles mondathoz vezettek. Csak annyit értettem belőle, hogy a relativitáselmélethez van köze.

Mindig úgy gondoltam, Karina született zseni, az a fajta, aki valami furcsa véletlen folytán ösztönös érzékkel születik egy tudományterület iránt. Neki egy percig sem kellett azon gondolkodnia, hogy mi legyen; már kiskorában sorra nyerte a fizikaversenyeket.

De miért nem az egyik kollégájára hagyta ezeket a jegyzeteket, aki értené is, hogy mit tart a kezében? Akkoriban, pszichológushallgatóként én csak Karina miatt jártam be a természettudományi karra, és miatta próbáltam felfogni lelkesen előadott elméleteit. Igazából sosem értettem belőlük túl sokat, épp csak annyit, hogy biztos legyek benne, egyszer övé lesz a Nobel díj.

Mire a vonatom befutott a Keletibe, megtaláltam a doboz alján a naplót is, de csak otthon néztem bele. Az első dátum három évvel ezelőtti volt, a bejegyzések rendszertelenül követték egymást, néha hónapokat is kihagyott, máskor szinte naponta írt valamit. De ezt csak később figyeltem meg, a legelső felfedezésem egy időre minden mást kiszorított: az összes bejegyzés hozzám volt címezve.

Később rájöttem, hogy az utolsó találkozásunkkor kezdte el írni a naplót. Csak arra tudok gondolni, már akkor sejthette, hogy az élete hamarosan véget ér. Ez azonban olyan kérdéseket vet fel, amelyekkel félek szembenézni.

„Drága Illi!” – kezdődött a kis könyvecske első bejegyzése.

Milyen irigy voltam Karina egzotikus hangzású nevére! Nekem csak az Ilona jutott, amit gyűlöltem a tinédzserlázadás utolsó nagy hullámában. Az Ili becézést elviseltem. Karina ötlete volt, hogy ejtsük két l-el, és máris úgy hangzik, mintha köze sem lenne a vénkisasszonyosnak érzett Ilonához. Soha többé nem szólított máshogy. És soha többé nem szólított így senki más.

Ezt a becenevet olvasva futotta el a könny először a szememet. Nem sírtam, amikor megtudtam a halálhírét, és akkor sem, amikor senki nem hívott a temetésére – a munka miatt amúgy sem tudtam volna elmenni. De miközben olvastam Karina bejegyzéseit, pár oldalanként elbőgtem magam; hüppögő, rázkódó zokogással, amilyet talán fiatal lány koromban csináltam utoljára. Magam előtt láttam Karinát húsz évesen, ahogy áll a kampusz előtt, vagy a Széchényi téren ül egy padon, és nevet teli torokból, hátrahajtott fejjel, míg rövid, hollófekete haja a gallérját nem söpri.

Az első sírógörcs miatt ki kellett mennem a fürdőszobába, és percekig locsolni az arcomat hidegvízzel, mire úgy éreztem, folytatni tudom az olvasást.

„Biztosan emlékszel még a régi Széchényi tér legendájára.” – írta Karina a bejegyzésben. „Ott kezdődött minden.”

Ha Pécsre gondolok, mindig a Széchényi teret látom magam előtt. A régit, szökőkút és csobogó nélkül. Igazából nem volt több, csak egy kis zöld rész a szobor körül, és pár pad. Mi mégis imádtuk, talán a városi legenda miatt. Egyikünk sem emlékezett később, hogy kitől hallottunk róla először. A legenda szerint a Széchenyi tér kővágószőlősi, vörös homokkőburkolatának igen magas volt az urántartalma. Állítólag olyannyira, hogy a téren hasonló értékeket mértek, mint az egykori uránbánya közelében. A sugárzásnak furcsa módon pozitív hatást tulajdonítottak. Sok diák azt mesélte, hogy a téren nagyon könnyű tanulni, akár két óra alatt is fel lehet készülni egy nehéz vizsgára. A hitetleneknek azt hozták fel, hogy a sugárzástól gyorsabban olvad el a főtéren a hó, mint bárhol máshol a városban – várjuk csak ki a telet, majd meglátjuk! És persze minden mesélőnek volt olyan ismerőse, akinek sikerült egy szigorú tanár nehéz vizsgáját a téren való tanulással jelesre teljesíteni.

„Emlékszel, mit mondtam neked akkor?” – kérdezte Karina a bejegyzésben.

A megismerkedésünk napjára utalt, ami egy kiskocsmában végződött hajnaltájban. Karina nélkül nem mertem volna lemenni a végzősök törzshelyére, de ő rám nevetett azzal a teli szájas vigyorával, és rábeszélt, hogy vegyem csak fel a kölcsönbe kapott miniruhát, és nézzünk körül az éjszakában. Néha odacsapódtunk egy társasághoz, de többnyire csak magunkban ittunk és beszélgettünk. – Én úgy éreztem, a világon mindenről, ami igazán fontos, és még sosem tudtam megbeszélni senkivel. – Hajnali háromkor készülődtünk visszamenni a kollégiumba, amikor elcsíptük egy beszélgetés végét. A Széchényi tér legendájáról volt szó. Addigra már mindketten hallottunk róla, és kifelé menet Karina megjegyezte, hogy kíváncsi lenne, milyen sugárzás is van ott igazából.

„Csak nem hiszed, hogy tényleg sugároznak a tér kövei?” – kérdeztem meglepődve. Egy fizikushallgatótól maximum egy fanyar mosolyt vártam volna erre az elméletre.

„Az biztos, hogy nem uránium, de más sugárzások is vannak, nem csak a radioaktív" – válaszolta akkor Karina. „Az ilyen legendáknak szerintem mindig van valami kis valóságalapja.”

”Annyira örültem, amikor összeköltöztünk!” – írta Karina a folytatásban. „Soha nem volt még ilyen jó barátnőm, mint te voltál akkor. Azóta sem.”

Megint elpityeredtem, mint valami érzelgős drámakirálynő. Úgy tűnt, ez a könnyek éjszakája lesz. Felkapcsoltam az olvasólámpát, és bekucorodtam a kedvenc fotelomba a naplóval.

Talán akkor voltam életemben először igazán boldog, amikor beköltöztünk abba az egyszobás, lepukkant garzonba.

„De én nem árultam el, mire jöttem rá lassacskán” – folytatódott a következő oldalon a napló.

„Te pedig nem kérdezted, miért tanulok mindig a téren. Még akkor sem, amikor rábeszéltelek, hogy tanulj velem ott te is.”

Emlékszem, az a vizsgám jeles lett. Talán meg is eresztettem egy viccet a legendáról. És természetesen azt is észrevettem, hogy Karina előszeretettel tanul a téren. Kissé különösnek csak akkor kezdtem találni, amikor igazán beköszöntött a tél, és Karinát továbbra is sokszor láttam órákat tölteni a téren. Kis köröket róva sétált a hóesésben, és folyton le-föl húzgálta a kesztyűjét, hogy lapozhasson.

„Nézd, tényleg elolvad a hó!” – mutatta egyszer a vörös köveken megülő kásás latyakot.

Mosolyogtam ezen, de ő nem vette észre; tekintete a távolba révedt, gondolatban már egészen máshol járt. Legalábbis én ezt hittem.

„Persze tényleg volt érzékem a fizikához” – kezdődött az öt héttel későbbi bejegyzés, mintha abba sem hagyta volna a gondolatmenetet.

„A doktori iskola valószínűleg nem sikerült volna ilyen fényesen, de lett volna egy-két közepes publikáció. Ottmaradhattam volna tanítani. Kristóf biztosan jobban járt volna, és talán én is boldogabb lennék.”

Kristóf volt a legutolsó, akire emlékezni akartam. Harmadik év közepén még nekem udvarolt egy rövid ideig. Egészen addig, míg össze nem ismertettem Karinával. Nem mondhatnám, hogy elpártolása szíven ütött volna, de hogy Karina is érdeklődött Kristóf iránt – ez tényleg kissé féltékennyé tett.

„Neked nem lehet fogalmad a valós tehetségemről” – írta Karina –, „és talán el sem hiszed, hogy közel sem volt akkora, ami indokolta volna a sikereimet. De ez az igazság. Először magam sem akartam szembesülni vele. Letettem egy-két vizsgát próbaképpen úgy, hogy nem a téren tanultam. Akármennyit tanultam, nem lettek olyan jók… És az ötletekről még nem is írtam! Egy óra a téren a megfelelő helyen (az elsőt két hétig kerestem), és máris olyan ötletek jutottak az eszembe, amelyektől minden tanár elolvadt. Ilyen ötlet miatt lettem első helyezett az Országos Tudományos Diákköri Konferencián. És persze a diplomamunkámat és a mesterszakos felvételimet is hasonlónak köszönhetem. Vedd hozzá a többit is, a versenyeket, a nagy sikerű publikációkat, mindent, amit idáig elértem.”

Hitetlenkedve tettem le a kis könyvecskét. Próbáltam elfogulatlanul visszagondolni Karinára. Tényleg olyan rendkívüli zseni volt, mint amilyennek én láttam? Mit tudtam az egyetemet – a Széchenyi teret – megelőző Karináról?

És tényleg soha nem próbálta elmondani nekem? Vagy csak félresöpörtem szerénységnek hitt tiltakozásait… Talán nem voltam olyan jó barátnő, mint állítja. Olyan sok elvárás nehezedett rá; mindenki látni akarta valaminek. Ifjú zseninek, bombanőnek, éltanulónak. Ha tényleg a barátja lettem volna, és nem csak az egyik rajongója, akkor láttam volna az embert, akinek fájdalmai vannak. De én sem engedtem leszállni a piedesztálról, egy percre sem.

„Talán már érted, miért maradtam Pécsett” – írta Karina két lappal később. „Az után a katasztrofálisra sikerült nyári egyetem után úgy döntöttem, hogy megadom magam. Elég fiatal voltam ahhoz a felfuvalkodottsághoz, hogy csak egy kis illegális segítségnek lássam, mintha csak puskáznék. Mennyit nyaggatott az öreg Rónyai prof, hogy menjek külföldre továbbtanulni! Azt az állást az egyetem tudományos lapjánál a városhoz való „hűséges ragaszkodásom” miatt kaptam. Valahol vicces…

Már akkor is kutattam a Széchenyi tér titkát. Arra már rájöttem, hogy nem mindenkire hat egyformán a sugárzás, vannak teljesen immúnis egyedek is, és szuper-érzékenyek. Én az utóbbiak közé tartozom. Ezt a sugárzást (vagy talán jobb lenne energiamezőnek mondanom) még a hold állása is befolyásolta, sőt, egy kicsit a hőmérséklet is. Mindent leírtam a jegyzeteimben, neked elég annyit tudnod, hogy egy eddig ismeretlen, de korántsem egyedülálló jelenségről van szó. Akkor még csak sejtettem, mára biztosan tudom, hogy egyféle enyhe téridő-torzulás ez, ami különös hatással van az arra fogékony emberei elmére.

Elkezdtem kutatni a zsenik életét, az volt a tervem, hogy újabb hasonló helyekre találjak. Hiszen ami egyszer előfordult, annak máskor és máshol is elő kellett fordulnia. Szabályszerűséget kerestem, és később meg is találtam.”

Két hónapnyi kimaradás következett a naplóbejegyzésekben. Karina gyöngybetűi szálkásabbá, kevésbé gondosan formáltakká váltak, néhol kifutottak a margóra vagy a sorvezető alá. Úgy írt, mint aki nagyon siet, vagy fájdalmai vannak. Belelapozva láttam, hogy ez később egyre rosszabbodott. Összeszorult a torkom. Karina ekkor már komolyan beteg lehetett, talán kórházban, gyógyszerekkel teletömve írta ezeket a sorokat hozzám.

De én egyelőre képtelen voltam arra figyelni, amit írt. Nem érdekelt a felfedezése, sem pedig az, milyen szörnyűséget kell megtudnom. Csak az tudott érdekelni, hogy Karina nincs többé. És hogy szenvedett előtte, én pedig nem voltam mellette.

Tudtam, hogy ezek önző gondolatok, és csak magamat sajnáltam, amikor megint sírva fakadtam. De kellett egy kis idő, no meg egy pohárka konyak idegnyugtatónak, hogy legalább megpróbáljam kicsit másképp látni, és folytatni tudjam az olvasást.

„Drága Illi!

A mesterszak végén kezdtem el azon a mintán gondolkodni, ami nem nekem tűnt föl először a géniuszokkal kapcsolatban. Kétféle szabályszerűség kapcsolódik egybe – az a két momentum, ami minden kvantumfizikus számára egy és ugyanaz: a tér és az idő.

A zsenik gyakran találhatók egy helyen nagy számban. Eddig természetesnek vettük, hogy szellemi központok közelében megnő a számuk. Csak azt nem kérdezte senki, miért pont azok a (néha erre alkalmatlannak látszó) helyek lesznek szellemi központokká?

És itt az idő momentuma is, rögtön kétféleképpen: vannak kiugró periódusok, amikor a szellemi áttörések korszakát éljük. Ilyenkor akár többen is feltalálják ugyanazt, föllendül a művészet, a technológia. A szuper-érzékenyek persze meg is előzhetik a korukat. Most már kitalálhattad, hogy szerintem ennek a mezőnek a szabályos ciklusa áll a forradalmi időszakok mögött.

A másik idővel kapcsolatos dolog már kevésbé lelkesítő: annak ténye, hogy a zsenik ritkán hosszú életűek. Sokszor az átlagnál magasabb arányú korai halál, elmezavar, mentális, érzelmi és fizikai instabilitás jellemzi őket. Persze ennek egy része csak a megnövekedett stressz miatt van – ez a te szakterületed, hogy mitől még.

De ezt a faktort beleszámolva is jóval magasabb az arány, mint kellene. Mintha idő előtt elhasználódnának.”

Égett a szemem, de már sírni sem bírtam. Csak bámultam magam elé, és képtelennek éreztem magam a folytatásra. Legszívesebben azt is elfelejtettem volna, amit addig olvastam. De tudtam, hogy ez lehetetlen, soha többé nem gondolhatok ugyanúgy Karinára. És soha többé nem élhetem ugyanúgy tovább a saját kis életemet. Ezen a ponton ráébredtem, hogy miért álltak el a könnyeim. Sosem sírtam dühből.

Fölálltam, és addig járkáltam a kis lakásban körbe-körbe, míg csupasz lábam meg nem fájdult a padlón. Már éjfél is elmúlt, és azon gondolkoztam, hogy reggelre talán mindent más színben látnék, de mára igazán elég volt…

De nem bírtam becsapni magam, másnap találtam volna újabb kifogást, hogy miért ne olvassam tovább. Mindig is jó voltam a menekülésben. A kérdés az volt, szerettem-e Karinát annyira, hogy legalább a halála után meghallgassam, amit mondani akar nekem?

Sóhajtva visszaültem a fotelba.

„Idő!” – írta Karina három oldallal később. „Az energia-megmaradás törvénye egy általánosabb megmaradási elv része, amiben szerepet játszik az idő, és a tér három koordinátája: ez a négyesimpulzus. Ha a négyesimpulzus minden tagja egyensúlyban van, működik az energia-megmaradás törvénye. Megfordítva, ha kibillen az egyensúly, akkor az energia nem marad meg. Ha tehát egy olyan mezővel van dolgunk, amelyben megbomlik a téridő, akkor az energia elvész. De hová távozik? Sokat gondolkodtam ezen, és a szuperhúr-elmélet feltekeredett dimenziói lehetnek az egyetlen válasz. Talán emlékszel a beszélgetéseinkből ezekre az apró „extra” dimenziókra: valóban léteznek! Csak olyan parányiak, hogy kis számban észre sem vesszük őket vagy a hatásukat. Az a feltételezésem, hogy a téridő bizonyos pontjain megsűrűsödhetnek ezek a dimenziók, és erőteret vagy mezőt alkothatnak.

De mi történik azzal, aki nem csupán véletlenszerűen, alkalmilag tartózkodik ebben az erőtérben, hanem tudatosan keresi a megfelelő pontjait és alkalmas időpillanatait, a legsűrűbb részt: azt a teret, ahol nincs tér, és azt az időt, amikor nincs idő? Amikor elképzelhetetlen kicsi mértékben, de ezekben az extra-dimenziókban tartózkodik? Bizonyos mértékig tudom a választ, hiszen láthatom magamon. Ugyanakkor félek, hogy mi minden lehet még, amit nem is sejtek.

A Széchenyi téren valóban a kövekből árad ez a mező, és mint kutatásaim meggyőztek, ez minden esetben így működik, bár azt már megállapítottam, hogy nem a kőzet típusa a döntő, hanem inkább az elhelyezkedés. Hiába alakították át a teret nemrég, semmi nem változott.

Kezd meggyőződésemmé válni, hogy a régiek tudtak erről a mezőről. Sikerült megvizsgálnom a Stonehenge egy kis mintáját. Az egyiptomi piramisokból is könnyű volt egy darab követ szerezni, de a Húsvét szigeteki kőszobrok fogós feladat lesz. Néha persze vakvágányra futok, a vatikáni Szent Péter tér kövei például teljesen közönségesek.”

Zsongott a fejem, ahogy megpróbáltam Karina csapongó gondolatmenetét követni. Tényleg megfejtette a téridő titkát és megcáfolta az energia-megmaradás tételét is?

Nagyon gondosan újra elolvastam ezt a részt, és lassan valami mámoros, ugyanakkor jeges borzongás futott végig a gerincemen. Ilyen érzés lehet vad tigrist simogatni.

Már semmi pénzért nem hagytam volna abba az olvasást. Mohón továbblapoztam.

„A hatás természetesen nagyon gyenge, de így is több, mint amivel meg tudnánk birkózni. Amit egy ember, vagy akár egy társadalom el tud viselni. Legalábbis kezdem így látni. Az elmére gyakorolt hatás maradandó, ezt érezhetem magamon. Megváltoztatott. Éber álomban töltöm a mindennapjaim; hallucinációk, tévképzetek rabja lettem. Pontot tehetnék a legnagyobb tudományos vitákra, ugyanakkor képtelen lettem a normális éltre. Már nem értem, hogyan kell szeretni, sírni vagy nevetni. Elfelejtettem, mit kell felvenni egy munkaebédre. Nem zenét hallgatok, hanem matematikai képleteket. Az egészségi állapotom egyre romlik, és az orvosok nem tudják, mi lehet a baj. A kollégáim gyanakodva figyelnek. Abban sem vagyok biztos, hogy még összefüggően fogalmazok, csak remélni tudom, hogy megértesz, mert nem bírom elmagyarázni…

De már nem állhatok le. Mivé lennék a mező nélkül? Megmaradna az életem, ha feladnám a csodás tudományos karriert? Vagy már túl késő?

Úgy érzem, már nem tudnék másképp élni. De szembe kell néznem a következményekkel, a felfedezésem sorsával. Csak egy-két kollégám sejti, mit kutatok, de ez is elég volt ahhoz, hogy szárnyra kelljen a pletyka. Nemrég olyan szervezetek kerestek meg ajánlatukkal, amelyeknek a létezéséről sem tudtam. Egyelőre udvariasak, de ez nem fog így maradni, ha végképp elutasítom őket.

Akkor hibázok nagyobbat, ha eltitkolom, vagy ha megosztom? Mihez kezd majd az emberiség ilyen hatalommal és ilyen veszélyekkel?

Nem vagyok már ítélőképességem birtokában. Nem bírok dönteni. Félek a kollégáimtól, és elmartam magam mellől mindenki mást. Csak te maradtál meg nekem, de nyilván te sem vagy már ugyanaz, mint akinek én ismertelek. De senki máshoz nem fordulhatok, talán megteszed ezt nekem a barátságunk emlékére.”

Az egyre sürgetőbb éhség és szomjúság miatt kénytelen voltam kimenni, és állva bekapni pár falatot a konyhában, pedig a gyomrom remegett az izgatottságtól. Vagy talán a félelemtől, de leginkább mindkettőtől. Kezdtem felfogni Karina hagyatékának igazi súlyát. Ott van minden abban a kartondobozban! És ha jól sejtem, egyedül én tudok róla.

Magamba döntöttem egy pohár vizet is, és rohantam vissza a naplóhoz.

„Kifutok az időből, képletesen és szó szerint is” – folytatta Karina az utolsó teleírt lapon. „Hányszor kívánjuk: bárcsak megállna az idő! Ez a mező egy időutazás, az egyetlen lehetséges módon. Csakhogy még kis mértékben is rendkívül káros. Az idő gyermekei vagyunk, ez öl meg végül, de nélküle még csak el sem képzelhető az élet. Ha valaki egyszer teljesen kilépne a téridőből, abban a pillanatban megszűnne létezni. Legalábbis mint ember.

Az egyre sűrűbb és semmire sem jó kórházi kezelések legyengítenek. Ami a többit illeti, néha nem csak azt felejtem el, hol és mikor, de azt is, hogy ember vagyok. Az vagyok még? Remélem, nem fogalmazok túl zavarosan. Nincs már sok időm.

Drága kicsi Illi! Te kívülálló vagy, és az egyetlen, akiről biztosan tudom, hogy nem csak az esze, de a szíve is a helyén van.

Megkapod az összes ide kapcsolódó jegyzetemet. Minden mást megsemmisítettem, kitöröltem, ami csak kicsit is utal erre a kutatásomra. Végül is elbuktam, nem bírtam többet tenni. Kérlek, semmisítsd meg helyettem az összes jegyzetet!

Szeretettel, mindörökké a barátod

Karina”

– Miért tetted ezt velem, Karina?

A kérdés üresen hullik a szoba csöndjébe. Ez maradt nekem egykori legjobb barátnőm után: a tudás, és a vele járó felelősség nyomasztó terhe.

Mennyire bíztál és hittél bennem, jobban, mint én valaha is benned!

Hajnali kettő is elmúlt, de én már nem fogok aludni a könnyek éjszakáján. Azt várta tőlem, hogy majd én megteszem, amihez neki nem volt elég ereje. Van egy kis kandallóm, egy szál gyufa is elég lenne…

De én nem gyufát keresek, hanem a bőröndömet, miközben az életemen gondolkozom. Középszerű volt eddig, mint én magam.

Emlékszem egy rajzra a jegyzetekből, amit nem értettem, de most már tudom, hogy az új Széchenyi tér alaprajza volt. Piros kis ikszek voltak rajta bejelölve, és mellettük időpontok. Hely és idő. Bőven elérem a kora reggeli vonatot Pécsre.

A bőrönd kereke beakad a küszöbbe, de egy rántás, és kint vagyok a folyosón. Karina áll ott. A szemében téboly.

– Reméltem, hogy erősebb leszel, mint én voltam.

A szívem kihagy egy ütemet, nem bírok megszólalni, a jeges rémület szinte megfagyaszt.

– Nem, nem vagyok szellem – mondja Karina, miközben közelebb jön. – Nem haltam meg, és most már te sem fogsz. Soha.

Szédülök, a dolgok körülöttem remegni látszanak. Átlátok a lépcsőn, az alsó emelet egyre tisztábban dereng fel alóla.

– Ideát minden olyan más, majd meglátod – suttogja Karina, miközben a kezét nyújtja.

Végre feloldódik kicsit a görcsös rémület, a falig hátrálok, de nem érzem magam mögött. Félőrülten pillantok hátra: félig benne vagyok a falban!

– Hát nem ezt akartad, drága kicsi Illi? – vicsorog rám Karina.

Sikítva rúgom el magam, vissza a lakásba, a félrerúgott bőrönd pörögve csattan a parkettán. Mire a szobába érek, Karina már ott van, derékig áll ki a szőnyegből és emelkedik. Megbabonázva nézem, ahogy egyre több látszik belőle.

– Ha elégetted volna, most nem kéne ezt tennem – magyarázza szinte bocsánatkérően.

De a szeme mást mond. Ez itt nem az én Karinám, hanem egy őrült démon. Ösztönösen behunyom a szemem, nem bírom elviselni a látványát egykori barátnőm megcsúfolásának. De aztán erőt veszek magamon. Két lépéssel visszahátrálok a konyhába, egészen a nyitott ablakig. A kezem szilárd fát tapint, ahogy megmarkolom az ablakkeretet. Hála istennek szilárd. Az az izé még nincs elég közel, hogy átrántson magához abba szörnyű fél-létezésbe, melyből előjött.

– Ne makacskodj, Illi! – suhan felém, miközben a lába még mindig a padlóban van.

– Ne szólíts így! – kiáltom felé.

Aztán ugrom.

*
Az írásban alapként fellelhető négyesimpulzus, Noether-tétel, Határozatlansági elv, a Szuperhúr-elmélet extradimenziói, és Khun tudományos paradigmaváltása természetesen nem mondanak semmi olyasmit, hogy ezeknek bármi köze lenne vagy lehetne az energiamegmaradás vagy a téridő esetleges sérüléséhez. Ez a részlet csupán merő fikció, amiért valószínűleg nagylexikonnal vernének ki az összes természettudományi karról.