Épp könyékig
turkáltam egy felhőben, amikor fülön vágott a disszonancia. Kis híján
lebucskáztam a llandudno-i Nagy Orom keleti széléről, kezemet hátrarántva
kerültem csak el a zuhanást. Egy pillanattal korábban úgy nyúltam bele a homályba,
hogy szinte biztosra vettem, találok benne valamit és kellemesen lúdbőrzött az
egész testem a gondolatra. Nem egészen erre számítottam. Megütöttem magam,
ahogy hátraestem, morogva halásztam elő a zsebemből az mp3 lejátszóm. Sértetlen
volt, mutatta az előadót, a számcímet, mint rendesen. Nyugat felé tiszta volt
az ég, szélerőművek pörögtek mindenütt a tengeren, arcomat csiklandozta a sós
levegő. A fülemben krétaként csikorgott valami elképesztő macskazene, ami az
előbb még tökéletes aláfestő zene volt a hamisítatlan észak-walesi tájhoz.
Mi az isten
van? Az igaz, hogy a Siouxie and the Banshees titokzatos szirénje olykor szeret
hamiskásan nyávogni, de az szándékos – az az üzenet része. Ez viszont teljesen
el van barmolva. Mintha a gitár feljebb, a basszus lejjebb mászott volna, épp
csak egy nüansznyival, egymást mégis kíméletlenül legyilkolva. Az ének pedig
tőlük függetlenedve egy harmadik hangnemben zúzza szét az egészet. Pont oda
ütve, ahol fáj. Hosszú másodpercekig tűrtem döbbenten, mire lekaptam a fejemről
a fülest. Forgatgattam a kis ezüst-bordó szerkentyűt, lassan öt éve járta velem
az utakat, mikor ezeket a vackokat maximum két évre tervezik. Vehetek újat
megint. Már szidtam volna a digitális világot, de aztán eszembe jutott, hogy
nem volt magnóm, amelyik ne húzta volna a szalagot.
Elindultam
lefelé a hegyről, bosszankodva a cégek üzletpolitikáján, akik ezt a sok kacatot
gyártják, nem is gondoltam rá, hogy az imént majdnem meghaltam. Nem kellett
sok, hogy visszataláljak a legzabosabb vesszőparipámhoz, a főszakácshoz, aki
legközelebb is leüvölti majd a fejem, a legapróbb hibáért. Aztán ott a kollégám
Chris, aki egész jó fej – amíg nem keresztezem az útját, nem viszem el előle a
vizes korsókat, a porszívót, vagy az ehetőbb ételeket vacsorára. Mert akkor
aztán fákjú van, meg idiot van, meg píszofshit van. A bolti eladók sem
maradhattak ki, akik szenvedve nyögnek az udvariasság jármában, amikor
meghallják az idegen akcentusomat. Hiába, vidék ez nagyon, a brit se jobb, mint
a magyar.
Amire leértem
a tengerhez, elpárolgott a dühöm. A legjobb gyógyszer mindenre, ha leülök, és
csak nézem, hallgatom a hullámzást. Hazagondoltam, ami nem mindig jó, csak ha
igazán mélyről jön, váratlanul. Most mélyről jött, már a Nagyerdőn sétáltam, a
néhai Csónakázó-tó mentén. Üldögéltem kicsit a Roncsban a cimborákkal, egy
pohár Villányival, és andalogtam néhány utcányit azzal a lánnyal, akit a
kiköltözésem előtt ismertem meg, és akivel olyan jól elvoltunk, hogy azt
kívántam, bár egész Britannia süllyedne a tenger fenekére örökre. Már volt
otthonom, még ha csak a fejemben is, és úgy nekiiramodott a vér az ereimben,
hogy feltettem a fülest és bekapcsoltam a lejátszót – az utolsó szám a
kedvencem erről az albumról.
Úgy kaptam le
a fülemről, mintha darázs bújt volna bele. A helyzet nem javult, sőt,
leírhatatlan, beteges felhangok keveredtek a nyikorgásba. Az énekesnő hangja
olykor mintha elvékonyodott volna, minden strófát sajátos bugyborékolással
fejezett be. Tulajdonképpen viccesnek is találhattam volna, de akkor már eléggé
meg voltam ijedve.
Az üzletek
felé siettem, vagy inkább rohantam, hátha kifogok egy leértékelt lejátszót az
ASDA-ban. Ahogy beléptem a fotocellás ajtón, beigazolódott, amitől tartottam: a
hiba nem az én készülékemben van. A hangszórókból a legfrissebb egynyári sláger
bömbölt, meglett emberek motyogták együtt a rádióval a tizenkét éveseknek szánt
üzeneteket, miközben vécépapír-tekercseket, filléres készételeket és literes
whiskeyt emeltek le a polcról. Azt azonban biztosan nem hallották, hogy
valamilyen rejtélyes erő teljesen kifordítja a hangokat a tonalitásból, úgy
babrálva a frekvenciákat, hogy a végeredménnyel vallatni lehetne
Guantanamo-ban.
Fülemre
tapasztott kézzel hátráltam ki az áruházból, idegenkedő tekintetek
kereszttüzében, és futottam vissza a tengerhez. A szokásos kedéllyel duruzsolt,
de nem tudott megnyugtatni. Fújtatva néztem körbe a parti korzón, de csak
néhány nyugdíjas szerencsétlenkedett az olvadó fagylaltokkal és a pimasz
sirályokkal. Érdeklődve pislogtak elcsigázott, izzadt arcomra, aztán mentek
tovább a biztonságosabb látnivalókat fürkészve.
Még sosem
éreztem magam ilyen egyedül. Nem volt se Nagyerdő, se hülye kollégák, se múlt,
se jövő. Még az exem sem, az emlékek puha hamvával, amin olyan jó volt
fetrengeni a valóság aszfaltja helyett. Valami nagy baj történt. Aggódtam a
józan eszemért, amit olyan gondosan féltettem alkoholtól, szerelemtől – nem
mintha bármi értelmesre használtam volna az elmúlt négy évben.
Mi lesz, ha
megőrülök? Hogy megyek haza egyáltalán? Talán ellátnak itt egy darabig, de még
azt sem tudom, mire elég a biztosításom. És azután? Még harminc se vagyok.
Ennyi volt, ennyi jutott?
Visszabotorkáltam
a szállodába, végig a penészes folyosón a lyuknyi szobámig. Szerencsére
szabadnapom volt, nem kellett sietnem. Azon töprengtem, kihez fordulhatnék.
Anyáméknak van min aggódni rajtam kívül is, a barátaimat sem nyaggathatom
folyton – kimerítettem az idei keretet a szakítással és a főszakács
terrorjával. A főnök elküldene orvoshoz, a hátam mögött sziszegve, hogy
szimulálok. A legjobb lesz dolgozni, addig se gondolkodom. Aztán a következő
szabadnapon elmegyek a dokihoz, ha nem javulok. Ledőltem az ágyra, ott ahol nem
nyomtak a rugók, és pár perc alatt elnyomott az álom. Nyugodtabban ébredtem, és
tettem még egy kísérletet.
Egyszerű,
relaxációs zenét raktam be a youtube-on, ezt szoktam lefekvés előtt hallgatni.
Iszonyatos volt, egy fél perc ebből teljesen szétcincálná az idegeimet. Gyorsan
kikapcsoltam, aztán kikerestem egy dobszólót egy koncertfelvételből. Abban
nincsenek zenei hangok. Volt valami szokatlan felhang ebben is, de legalább
hallgatható volt. Görnyedten táncikálni kezdtem rá, hujjogatva, de két perc
múlva eluntam, lehajtottam a gép fedelét. Bekapcsoltam a tévét, a hírcsatornán
a külföldi munkavállalók jogairól beszéltek. Legyintettem, pontosan tudtam, mik
a jogaim. Csak a hangokra figyeltem. Az emberi beszédet még nem kezdte ki az
agybaj. Majd sportközvetítéseket nézek, vagy azokat a dán Dogma-filmeket,
amikben nincs zene. Hirtelen egy koporsónak éreztem a szobámat, ezért kimentem
a partra. Hajnal kettőig hallgattam a hullámokat, mikor bezavart az eső.
A zene volt az
utolsó mentsváram. A rejtekhelyem, ahová bújhatok az unalom és a kétségbeesés
elől. A rázósabb időszakokban komolyzenével, progresszív rockkal és jazz-zel
vágtam utat a bozótosban. Ha néha feldobtak a hullámok, egy kis rock n’ rollal
ünnepeltem a kilátást, hogy aztán valami jó kis grunge kíséretében ereszkedjek
alá újra. Lemmy volt a pajzsom, Peter Gabriel a legjobb barátom, Kate Bush a
hercegnőm, miközben Siouxie-val és Debbie Harry-vel folytattam bűnös viszonyt
egyszerre, és ha épp jól voltam, maga voltam a Rolling Stones. A csend viszont
nem jó, egy ideje már megromlott a kapcsolatunk, ha kérdezem, vádaskodva ordít,
hogy a dobhártya beleszakad.
Másnap reggel
Kevin is ordított, miután harmadjára sikerült leadnom a pontos rendelését az
egyik asztalomnak. Egyszerűen nem hallottam jól, amit kértek. Nyugtató munkált
bennem, nem is egy, a terítés még rendben ment, de ahogy a vendégek bejöttek,
bekapcsolták a muzsikát, ami nyugtatja őket, segíti az emésztést. Elővett a
legrosszabb, migrénes fejfájás, a bábeli hangzavar a homlokcsontomat igyekezett
a tarkómhoz szögezni. Máskor egy hatfős csoport rendelését gond nélkül
felveszem, jól emlékezve a legapróbb részletekre, külön kívánságokra. Most két
szimpla full-breakfast sem maradt meg az agyamban. Harmadjára már teljesen
hülyének néztek, félő volt, hogy a főszakács vagy ne adj'isten az étteremfőnök
fülébe jut a dolog, de megúsztam azzal, hogy Kevin elmondott mindennek – mintha
máskor nem ő csodálná a memóriámat, és azt hogy cetli nélkül is hibátlanul
dolgozom.
Agneska
méregetett, miközben töröltem az evőeszközt, aztán mellém fordult. Miért nem
mentem tegnap a King’s Armsba? Te jó ég! Valóban sörözni hívott, néhány fajsúlyos
pillantás kíséretében. Tegnap délutánig ápolgattam magamban azt a nézést.
Tudtam, hogy van valakije, és azt is, hogy haldoklik a dolog, így előző nap
azzal indultam hegyet mászni, hogy felélesztem a bennem szunnyadó titánt.
Legalább egy este erejéig. A titán most alig bírt megmukkanni. Rosszullétre
hivatkoztam, és szomorúan nyugtáztam fásult tekintetét. Már tudtam, inkább
haldoklik még egy kicsit, míg valamelyik helyi superman be nem kopog az
ablakán. Nem hibáztattam, mellette legalább még ott szuszog a múlt, míg én az
emlékeimmel alszom. Áporodott, büdös gondolatok már ezek, de a szobám is az,
fel sem tűnik már.
Délutánra
sétát terveztem, hogy leülepedhessenek a történtek, de a szobámba érve
egyenruhástól zuhantam az ágyra, és a vacsoráztatás előtt eszméltem csak fel,
már zuhanyozni sem volt idő. A szagom nem érdekelt, de egy legalább egy kicsit
jó lett volna szoktatni magam az új, elhangolt valósághoz, amiben immár pőrén
álltam egyedül, prédájaként bárkinek, aki marni akar. Messziről hallottam a
főszakács nyerítését, ahogy a saját ostoba, olykor rasszista viccein nevet.
Néha el-elvékonyodott a hangja, és bugyborékolt, mintha bekapta volna a szalag.
Tűrtem, akár a többiek, amikor a származásunk vagy épp a nők kerültek a
célkeresztjébe. Párszor már megégette magát emiatt, de rokoni szálak fűzték a
menedzsmenthez. Meg aztán egy rendes szakács be se tette volna ide a lábát, nem
jött a helyére senki.
Nem csoda, ha
Frank nem nőtt a szívemhez. Az otromba tréfáit még kibírtam volna, de
elképesztően lassú volt. Fél kézzel a falnak támaszkodott – egy százötven kilós
hályog isten szemén – izzadt, fújtatott, mint egy versenyló. Hetekig
vigasztalhatatlan voltam, amikor évek után észrevettem, ahogy a kövér, savas
izzadsága belecsöpög az ételrekeszekbe. Azután már csak akkor szedtem, ha Dean,
a helyettes séf volt a counter mögött.
Frank ezen az
estén jó kedvében volt, az első háromnegyed óra gond nélkül lepörgött. Agneska
mégiscsak odavetett nekem egy mosolyt, ahogy balerinaként lebegett négy
barbecue-s csirkével. Az étteremből áradt a förtelmes zaj, épp Frank Sinatrát
gyalázta az éter, mégis álltam a sarat, igyekeztem megszokni a
megszokhatatlant. Aztán az egyik félrészeg négyes asztalomba belezavarodtam, és
onnantól borult az egész. Harmadjára vittem ki a megfelelő főételt, közben már
reklamáltak a szomszéd asztaloknál. Még két rendelésnél hibáztam, Frank
őrjöngött, a haját tépte, vörös volt, mint a rák, a többiek lehajtott fejjel
sunnyogtak odébb az utamból.
Amikor aztán
egyszerre két marharagut is leejtettem, holott máskor öt tányérral is
biztonsággal mozogtam, kijött a counter mögül (ki se néztem belőle ilyen
fürgeséget), és üvöltve mellen taszított. Épp a magyarázkodás és a felháborodás
között vacilláltam, kerestem a megfelelő angol kifejezéseket, amikor láttam,
hogy felém dől. Ijedtemben elugrottam, tompán és mélyen puffant a földön, és
nem mozdult többet. Nem hittük el, ami történik, végül Agneska rohant el a
portára segítségért.
A
hotelmenedzser, Kirk állt be Frank helyére, mentette a menthetőt, mielőtt
botrányba fullad az este. Látta, hogy én is az ájulás határán állok,
szerencsére volt benne annyi belátás, hogy elküldjön a szobámba, és behívja a
szabadnapos Christ, aki káromkodva, és nem teljesen józanon jött, az
uniformisát húzkodva magán. Holnap majd jön a fekete leves – gondoltam, nem
számít, hogy lehúztam csaknem három évet egy rossz szó nélkül. Ha nem bírod,
nyitva az ajtó, menj máshová, ez volt Kirk szava járása a meetingeken.
Valahogy
bevergődtem a zuhany alá, felért egy fél reinkarnációval. Aztán az ágyra dőltem,
és többé nem is akartam felkelni, amikor kopogtattak. Agneska volt,
érdeklődött, nem tartok-e velük, bemennek Frankhez az intenzívre. Gyorsan
megértettem, hogy a piros pontokra hajtanak a főnökségnél. Utána beülnek egy
felesre a King’s Armsba, kemény volt ez az este. Ez volt a varázsszó, már
húztam is a cipőm. Betaxiztunk a központba, vidéki kórház, mindenki ismer
mindenkit, beengedtek Frankhez az intenzívre, igaz, csak a folyosóra.
Egy nővér
válaszolt a kérdéseinkre. Szívroham, kóma – rossz elegy. De rendbe jön. Pár
hét, és újra ordít. Engem persze addigra már rég kirúgtak. Agneska és a
barátnője nem szóltak, hozzám se, unottan bámultak befelé, Frank-en kívül még
öten feküdtek a szobában. Türelmetlenül topogtak a lábukkal, a hozzátartozók
érkezését lesték. Arra gondoltam, milyen jó, hogy egyikükbe sem fogok
belehabarodni. Attól persze még leihatjuk magunkat este.
Már berohantak
a nővérek, mikor tudatosult bennem, amit hallok. Pedig akkor már legalább egy
perce szólt. Némi hangzavar támadt, de így is tisztán, gyönyörűen, egészségesen
csilingelt a kisimult EKG-t jelző monitorhang. Frank valamelyik szomszédja épp
a jelenlétünkben adta be a kulcsot. A legszebb zenei hang volt, amit életemben
hallottam. Az ajtón túlról is jól hallatszott.
Ott álltam a
falnak dőlve és hálát rebegtem Istennek, majd rögtön vissza is szívtam, mert az
orvoshívó szignálja viszont fülrepesztően fals maradt. Akkor a monitorhang
hogyhogy mégis tiszta? Csak hallgattam, amíg ki nem kapcsolták, észre sem
vettem, hogy Agneskáék elmentek. Terceket, kvinteket alkottam a patakzó
hanggal, még akkor is ott csengett a fülemben, amikor hazaértem.
Nem rúgtak ki,
egyelőre legalább is. Betegszabadságot vettem ki, amíg összeszedem magam, és
hozzászoktatom magam a körülöttem örvénylő kakofóniához. A biztonság kedvéért
vettem három pár füldugót, ha már nagyon csüggednék. Jó pontokat szereztem a
főnöknél azzal is, hogy minden nap bejártam Frankhez. Sűrűn haláloztak a
városkában, elöregedett a népesség, így aztán viszonylag sűrűn hallhattam a
hangot, egy stabil felső d-t, ami körül rögtönzött szólamaim cikáztak.
Megnyugodtam
végre kicsit, de tudtam, ez így nem mehet sokáig, Frank hamarosan magához tér.
Mi lesz, ha végleg így maradnak a hangok. Még mindig nem tudtam, mi ez az
egész. Talán haza kéne menni és akkor elmúlik, mintha ez a négy év idekint csak
egy álom lett volna. De tudtam, hogy áltatom magam, otthon is ez várna, talán
csak még jobban fájna az az átkozott negyed hang. Pedig már meglenne a lakásra
való is.
A nővér
kiküldött, a mondat végén elvékonyodva bugyborékolt. A füldugóért nyúltam, de
aztán meggondoltam magam, elhatároztam, hogy végigmegyek a főutca ricsajában, a
forgalmas üzletek közt, meglátjuk mi lesz. Aztán alighanem takarítok, mert még
rám omlik az egész szoba a kosztól.
Később lehet,
elmegyek kocogni. Egy tízest lazán ledobhatnék. Az esti kávékat is kihagyom. A
városban vannak tanfolyamok, valamelyiket meg lehetne próbálni. Nem olcsók, de
megtérülnének, legalább valamit kezdenék a pénzemmel. Szabadidőmben meg
írhatnék naplót, esetleg rövid kis történeteket. A tengerhez pedig bármikor
mehetek, jó barát, suttogásában nincsenek felhangok.
Kiülök oda,
ahol egyszer egy sirály elcsente a fagyimat. Arra a padra, amelyikbe belevéstem
a nevem, és várok, amíg a hangok kitisztulnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése